Vízügyi Közlemények, Kivonatok, 1965

4. Az 1965. évi dunai árvízvédelem tapasztalatai és a gátak megerősítésének kérdései - 4.2. Ihrig Dénes: A dunai árvédelmi gátak megerősítésének kérdései

320 Ihrig Dénes Nem így van azonban a meglevő, és több mint egy évszázad alatt fokozatosan — hozzá és ráépítésekkel jól-rosszul — kialakított árvédelmi gátaknál, melyek hosszabb időn keresztül tartó megszakításokkal, de mindig csak időlegesen voltak szivárgási igénybevételeknek alávetve. Az 1965. évi dunai árvíz rendkívülisége — minden eddigit felülmúló magassága és tartóssága — felnagyítva, élesen megmutatta a dunai árvédelmi gátaknak azokat a védelem szempontjából hátrányos jellemzőit, melyeket már az 1954. és 1956. évi árvizek megfigyelése alapján megállapítottunk és összefoglaltunk [1]. Ezeknek tanúsága szerint az új árvédelmi gátak építési, de még inkább a régiek megerősítési irányelveinek megállapítására vonatkozó vizsgálati módszer nem lehet csupán exakt módszer, mert az árvédelmi gátak építési módja, anyaga, funkciója és az ebből származó szerkezetváltozások lehetetlenné tesznek minden olyan feltevést, mely az exakt (matematikai) módszereket az árvédelmi gátak vizsgálatára a részleteiben is alkalmassá tenné. Csak olyan általános törvényszerűségek megállapítására alkalmasak, melyeket — a rendkívül széles körű és változatos természeti megfigyelések alapján — a legkedvezőtlenebb feltevéseknek megfelelően lehet alkalmazni. Az 1965. évi dunai árvíz elsősorban és ismételten rámutatott azokra a régebbi megállapításokra, hogy a gát — tehát a földtöltés és a töltés alatti talaj tömb — egyes részeinek a szivárgással szembeni ellenállása az idők folyamán csökken, sőt meg is szűnhet. Ez részben a többszöri átnedvesedés és kiszáradás, illetőleg az átnedvesedések közé eső hosszú idejű száraz periódusok következménye. A gát testének ilyen természetű szerkezetváltozásai részben mechanikai igénybevételek, részben egyéb fizikai és kémiai okok hatására keletkező változások. Ilyenek: a gát testében növényi gyökerek mentén keletkező talaj csatornák szövevénye, állati kártevők járatai [8], zsugorodások vagy csúszások repedései, egyes helyeken az összesűrűsödött szivárgási áramvonalak nyomán keletkezett vízjáratok, a többször ismétlődő és váltakozó irányú szivárgási igénybevételek szerkezetlazító hatása és a gát anyagában beálló szemcsekoagulációk. A gát felülete alatt 0,5—0.6 m mély rétegben feltétlenül, de a repedések, járatok miatt a gátban, sőt ezeknek a többszöri vízáramlással való igénybevétele, a közöttük levő sértetlen részeknek az átszakadása és kisebb-nagyobb járatoknak összekötődése révén a gát vízáramlással szembeni ellenállása csökken, sőt meg is szűnik. A gát mentett oldalán — leginkább a töltés lábában, a töltés és talaj érintkezési felületén, illetőleg különböző magasságokban a mentett oldali rézsűn, vaev a gát mögötti talajon — átázás, csurgás vagy homokforrás (buzgár) keletkezik. Ezeknek veszélyes vagy kevésbé veszélyes voltát a töltés vagy a talajtömb belsejében levő szerkezetváltozások illetőleg járatok határozzák meg, melyek előttünk leginkább ismeretlenek, és kívülről ma még csak kezdeti módon vizsgálhatók. Az 1965. évi dunai árvíz másodsorban rámutatott arra a másik régebbi megállapításra is, hogy az árvédelmi töltés testét — egy-egy árhullám levonulása alatt a növekvő víznyomás hatására — a talajban megemelkedő talajvíz alulról is telíti, különösen, ha a töltés alatti talaj