Vízügyi Közlemények, 1966 (48. évfolyam)

1. füzet - Belvízvédelmi értekezlet Szegeden 1965. október 15.

1 46 Orlóczi — Szászhelyi — Kienitz — Ballá — Szük — Karcagi A megváltozott területi feltételek szemléltetésére a 7.1. ábrán bemutatom a kutatóintézet kísérleti belvízöblözetén az 1957. évi tulajdoni viszonyoknak megfelelő kisparaszti művelést. Az átszervezés után kialakult jelenlegi nagy táblákat az 1964. évi állapot tünteti fel. Ennek a 22 km

2-es (3800 kh) teljességében szántóföldi művelés alatt álló területnek a belvízlevezetési viszonyai lényegében nem fejlődtek. A területen jelenleg is ugyanannyi csatorna van, mint a kisparaszti gazdálkodás idején, azzal a különbséggel, hogy a korábban meglevő dűlőút-árkok elkoptak, részben beszántották őket és ezzel a levezetés lehetősége bizony nem javult. Ez a helyzet nem egyedülálló. Megvizsgáltam 5 belvízöblözetet és azt láttam, hogy a korábbi kiépítettségnek megfelelő km

2-kénti 0,6; 0,7; 0,9; 1,1 km fajlagos csatornahossz ma is változatlan. De azt is megállapítottam, hogy pusztán a dűlőútárkok kiépítésével, legtöbb esetben karbahelyezésével, a km

2-re eső levezetőcsatorna hossza megkétszereződne, sőt megháromszorozódna, ami azt jelentené, hogy minden tábla mellett volna olyan árok, amelybe adott esetben a kárt okozó vízállások levezethetők és onnan a közeli befogadóba irányíthatók. Az útárok kiépítése a mezőgazdasági földutak állapotát is javítaná, tehát kettős haszonnal járna. Ügy gondolom, hogy a belvízrendezés céljából rendelkezésre álló összeget ennél hasznosabban nem lehetne elkölteni. És a feladat nagyon sok esetben csatornanyitó ekékkel gyorsan és olcsón megoldható lenne. Szó esett a lehullott csapadéknak a talaj tározóterében való visszatartásáról. Ez a visszatartás helyes mindaddig, amíg átlagos csapadékosság mellett átlagos belvízjárás van. Ilyenkor valóban a mezőgazdaság érdekében való az őszi—téli— tavaszi csapadéknak a talajban történő tározása. Ha azonban az átlagosnál nagyobb csapadékosság és a talaj telítettsége miatt a felszíni elöntések ugrásszerűen növekednek, helytelen lenne -— a belvízgazdálkodás jegyében -— a vízállásokat a felszínen tartani, hogy a fölös vizet mindenáron a talajba kényszerítsük. Kérdés, hogy mi az elöntésnek az a mértéke, amelynél a vízeresztést feltétlenül végre kell hajtani. Erre a kérdésre a gazdaságnak kell választ adnia. Tény az, hogy a síkvíz sem okoz minden esetben olyan kárt, hogy mindenáron való elvezetését erőltetni kellene. Az azonban kétségtelen, hogy azokról a táblákról, amelyeken a felszíni elöntés a termelésben kárt okozhat, akár a növényzetben, akár a munkálatok akadályozásával, ott biztosítani kell a felszíni vizek elvezetésének lehetőségét. Erre pedig a gazdaságoknak kell felkészülni. A felszíni vízállások csökkentésének egyik hatékony módja az őszi mélyszántás. Kísérleti területünkön végzett vizsgálatok szerint a bemutatott terület 78%-án őszi mélyszántás 1957 óta egyszer volt. De a terület 40%-án már kétszer és 19%-án háromszor volt azóta őszi mélyszántás. A talaj pórustérfogata a szántott (0—30 cm) rétegben a korábbi 43%-ról 49%-ra nőtt. Vizsgálataink szerint az így művelt réti talajon a felső 100 cm-es talajrétegben mutatkozó tározódási többlet 37—48 mm csapadékérték közt változik. Ennyivel több csapadékot tud tehát a talaj befogadni, jelentős felszíni vízállás nélkül. Tapasztalat szerint e területhez hasonló réti talajon az október—november—december hónapokban fagymentes talajra lehullott 220—240 mm csapadék nem okoz veszedelmes méretű felszíni vízállásokat az őszi mélyszántással kezelt területeken. A lehullott csapadéknak a talajban való visszatartása csökkenti ugyan a levezetésre kerülő vízmennyiséget, de nem tekinthető a vízlevezetés szempontjából