Vízügyi Közlemények, 1966 (48. évfolyam)

3. füzet - Bogárdi István-Gáspár László: Vizsgálatok a helyi talajok stabilizálásával készült szivárgásgátló rétegekre

324 Bogárdi I.<—Gáspár L. c) A hagyományos jellegű megoldások (pl. betonburkolat) alkalmazása visszaesett, ugyanakkor viszont a bitumen kötőanyagú szigetelőrétegek, túljutva a kísérleti stádiumon, ugrásszerűen fejlődnek. d) Kedvező kísérleti eredmények alapján megindult többek között a műanyagfólia és a bentonit gyakorlati alkalmazása. e) Néhány bíztató eredményű próbaszakasz létesítése mellett további kísérletek folynak : tömörítéssel, kolmatációval, talafstabilizációval, valamint egyéb anyagok önálló alkalmazásával (pl. pernye, vörösiszap). /) Hazai vonatkozásban az Öntözésügyi Hivatal a 30-as években folytatott csatornaburkolási kísérleteit említjük meg. Azóta azonban — további kísérleti eredményeken kívül — csak csekély gyakorlati alkalmazásról számolhatnánk be, pedig — mint már említettük — a szivárgáscsökkentés sürgető feladat, és ugyanakkor építési és előállítási lehetőségei nagyon kedvezőek. A Német Szövetségi Köztársaságban és Ausztriában pl. több vízépítési bitumenes burkolat építésekor — a kísérletek alapján — a magyar bitumen bizonyult legmegfelelőbbnek; ennek ellenére hazánkban vízépítési bitumenes burkolatot még alig építettek. Ebben a tanulmányban azokat a kísérleti eredményeket ismertetjük, amelyeket talaj stabilizációs szivárgásgátló rétegekkel végeztünk. Ez a megoldás csökkenti az építési költségeket, az építési anyagok közúti és vasúti szállítási igényeit, és növeli a teljesítményt, mert a helyszínen található talajt használja fel megfelelő kötőanyaggal keverve és tömörítve. Megfelelő eredményt azonban csak akkor várhatunk, ha a legkedvezőbb összetételt kísérletekkel ellenőrizzük és az előírt építési technológiát betartjuk. Mint látni fogjuk, talajstabilizálással úgynevezett félig zárt burkolatok állíthatók elő. Ez azt jelenti, hogy hézagtérfogatuk általában 10—30%, és így legfeljebb к = 197 cm/s érhető el. A talajstabilizáció tehát a szivárgásgátló megoldások körébe tartozik. I. ELŐZMÉNYEK Talajstabilizációnak nevezzük azt az eljárást, amikor a helyszíni természetes talaj tulajonságait egy vagy két kötőanyag hozzáadásával átkeverés útján kedvezőbbé, vagy meghatározott funkció betöltésére alkalmasabbá tesszük- A különböző stabilizálási eljárások ezideig elsősorban az útépítés területén terjedtek el. Külföldön és hazánkban is alkalmazzák földművek teherbíró képességének javítására, az útburkolatok alatti alaprétegek és ágyazatok készítésére az ezideig erre a célra általánosan használt zúzottkő beszerzési és szállítási költségeinek jelentős csökkentése érdekében. Az eddigi kutatások eredményei szerint útépítési vonatkozásban a legfontosabb hazai talajfajták a következő kötőanyagokkal stabilizálhatók leggazdaságosabban: az ország felületének több mint felét borító kissé és közepesen kötött talajok (iszapos homokliszt, iszap, agyagos iszap, lösz, vályog) cementtel, a szemcsés talajok (az ország felületének kb. 20%-át borító iszapmentes finom homok, valamint egyes esetekben a folyók menti homokos és kavicsos talajok) hígított bitumennel, a viszonylag kis felületeket borító kötött és nagyon kötött talajok (agyag, kövér agyag) pedig mésszel. Az 1. ábra vázlatos talajtérképe feltünteti egyrészt a cementtel, másrészt pedig a hígított bitumennel kedvezően stabilizálható talajfajták összefüggő területeit. A szerves és a szikes talajok nem stabilizálhatók.