Vízügyi Közlemények, 1966 (48. évfolyam)

2. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók

AZ ÖNTÖZÉS FEJLŐDÉSE INDIÁBAN STAROSOLSZKY ÖDÖN

1 Tíz évvel ezelőtt a Vízügyi Közlemények 1965. évi 4. füzetében Mátrai István számolt be az öntözés és vízerőhasznosítás indiai helyzetéről. Az eltelt tíz év alatt az öntözés — és a vízerőhasznosítás is — jelentős mértékben tovább fejlődött elsősorban a Nehru által „India új templomainak" nevezett hatalmas völgyzárógátak és duzzasztóművek felépítése révén. India ma a földön a második legnagyobb öntözött területtel rendelkezik (Kínáról nincs hivatalos adat, de mintegy 60 millió ha-ra becsülik az öntözött területet), mintegy 27 millió hektárt öntöz. Statisztikai számítások szerint az ezredfordulóra India lakossága megkétszereződik és eléri a 900 milliót. így az élelmiszer termelés, azaz a mezőgazdasági termelés fokozása India elsőrendű problémája. India felszíni vízkészletét 1677,5 milliárd m

3-re becsülik, amelyből 555 milliárd m

3-t tartanak hasznosíthatónak öntözési célokra. 1951-ben az indiai első ötéves terv kezdetekor 93,7 milliárd m

3-t, azaz a hasznosítható készlet 17%-át hasznosították. A jelenleg folyó harmadik ötéves terv végére ezt 150 milliárd m

3-re, azaz 33%-ra, míg a negyedik ötéves terv végére 45%-ra kívánják emelni. Az első ötéves terv kezdetekor (1951-ben) az öntözött terület 20,6 millió hektár volt, amely a második ötéves terv végére 23,9 millióra növekedett, míg 1966-ban már 27,6 millió hektárt öntöznek. Az ország öntözhető területét 75,7 millió hektárra becsülik. Mivel a bevezetőben említett tanulmány ismertette India hidrometeorológiai viszonyait, ez alkalommal csupán az öntözés néhány jellemzőjét említjük fel. Az éves átlagos csapadék területileg 120 és 13 000 mm között változik, a csapadék nagy része a monszun idején esik. Előfordulnak olyan évek is, midőn az átlagos csapadéknak csak 25%-a esik le. A csapadékból a talajba szivárgó és a talajvíz készletet növelő víz mennyiséget 800 milliárd m

3-re teszik, amelyből 61,7 milliárd m

3-t tartanak öntözési célra hasznosíthatónak. A mezőgazdaságilag művelhető talajokat négy csoportba osztják: alluviális (777 000 km

2), a fekete gyapot talaj (518 000 km

2), a vörös talaj és a laterit. Az öntözés 1960-ban a művelt terület 18,6%-ra terjedt ki. Az öntözővízforrások átlagos megoszlása az elmúlt 30 évben: állami csatornák 34,1%, magán csatornák 7,3%, vízgyűjtő tartályokból — helyi csapadék tározókból 17,5%, kutakból 29%, egyéb forrásokból 12,2%. Az öntözési műveket méreteiket tekintve három csoportba osztják. Nagy létesítmények azok, amelyek beruházási költsége nagyobb mint 50 millió rúpia, kis létesítmények 1 millió rúpiánál kisebb értékűek, ha nem részei egy nagy, vagy közepes létesítménynek. A beruházás szerint megkülönböztetnek hasznosakat (gazdaságosakat) és nem hasznothajtókat. Hasznosságukat a 10 év megtérülési idővel számítják, évi 3,75%-os állami kamattal, amelyet a teljes költség alapján számítanak. Ismeretes, hogy Indiában az öntözés milyen régi múltra tekint vissza és az ősi indus civilizáció gazdasági alapja. A régi csatornák egy része ma is üzemben van, 1 Starosolszky Ödön mérnök, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet tud. osztályvezetője, Dr. Kovács György osztályvezetővel és Dr. Petrasovits Imre egyetemi docenssel vett részt a Nemzetközi Öntözési és Vízrendezési Szövetség (ICID) 1966. évi new-delhi VI. kongresszusán, ahol a vendéglátó ország előadásokban, kiadványokban és kiállítással adott képet az öntözés fejlődéséről.