Vízügyi Közlemények, 1965 (47. évfolyam)

3. füzet - Alföldi László: Budapest hévízkutatási kérdései

Budapest hévízkutatása 323 Dorog felé s átnyúlik az országhatáron. Az sem lehet vitás, hogy ez a kapcsolat nemcsak Dorog felől, hanem Mány, Zsámbék vonalában közvetlenül megvan a budai hegyek felé is. Pusztán a karsztosodott kőzetek lehetséges kapcsolata szerint a földtani vízgyűjtőbe kellene kapcsolnunk jóformán az egész Dunántúli Középhegységet, de szerkezeti és földtani alapon minimálisan a Középhegység csapásának folytatásaként a dorogi medencét különválasztva, ide kellene csatolnunk az egész Dunazug-hegységet, a Duna-balparti rögöket. A Dunazug vulkanitjai alatt ugyanis a karsztosodott triász megtalálható és tovább az országhatáron túl is folytatódik. Megint más szempontból vizsgálva a Vértes karsztvízszintje 135 m, Mánvnál a fúrásokon 134 m A.f. volt, vagyis a nyomásviszonyok alapján a Vértes mindenképpen bekapcsolható. A karsztosodott triászképződmények hatalmas területi elhelyezkedése és folytonossága miatt a földtani vízgyűjtő meghatározása rendkívül bizonytalan, de mindenképpen nagyobb, mint a megadott 74—79 km

2, sőt azt is állíthatjuk, hogy időben változó. Szerkezeti alapon a dorogi medence és a Budai hegység összekapcsolható. Az eredeti vízszintek alapján sincs ennek akadálya, csakhogy a dorogi tartós víztermelés hatására Dorog és Buda között a vízszintben vízválasztó gerinc képződött, mint ahogy azt a solymári adatok bizonyítják. A földtani vízgyűjtő tehát gyakorlatilag kettévált. Valószínű ez történt Tatabánya és Budapest között is. Kérdés csak az, hogy a határ Mánynál húzódik-e, vagv a Vértes gerincén. Az eredetileg többékevésbé egységes karsztvízrendszer legfeljebb egy fél évszázad óta jelentősen tagolódott. A bányászat egyre növekvő víztermelése a területet egyre szűkíti és végeredményben ekkor a források elapadása szükségszerű és fokozódó tempójú. A barnakőszénbányászat népgazdasági értéke miatt a víztermelés csökkentésére nem számíthatunk, ha tehát elfogadjuk ezt az elképzelést, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy a forrásvonal elapadása előbb-utóbb bekövetkezik. Ezen egyetlen módon tudunk segíteni, ha a jelenlegi legmélyebb depressziós szint alatt mélyfúrásokkal csapoljuk meg a rendszert. Ezideig azonban nem beszéltünk a nagykiterjedésű fedett víztartó vízkivételi helyeinek más úton való „utánpótlódási" lehetőségéről. A kőolajbányászat világszerte szerzett tapasztalata igazolta, hogy a vízadó rétegek kapcsolata és „utánpótlódása" több száz kilométer távolságig lehetséges. Elméletileg és gyakorlatilag igazolt, hogy teljesen zárt, külső utánpótlódás nélküli vízadókból is lehet tartósan folyadékot venni a vízadóképesség lényeges csökkentése nélkül, melynek magyarázata a rugalmas jelenségekből egyértelműen levezethető és elfogadott. A víz minimális rugalmasságú, alig nyomható össze, mely tulajdonsága már gáztartalom esetén megváltozik és a rugalmas összenyomódás számos lehetősége kínálkozik. Konszolidálatlan üledékeknél jelentős energiát jelent a rétegterhelésből eredő tömörödés, amely bizonyos határig biztosítja a vízkivételi helyek „utánpótlódását." A rugalmas összenyomódás még konszolidált üledékeknél is pótló tényező lehet. Ez a magyarázata annak, hogy a Nagyalföld mélysiillyedékeiben kétségtelenül zárt helyzetű vízadók 1500—2500 m mélységből évtizedeken keresztül tartósan termelnek a vízadóképesség csökkenése nélkül. Az előzőekben vázolt, pontosan nem ismert, de mindenképpen nagykiterjedésű elfedett karsztrezervoár vize kétségtelenül gáztartalmú és ezért önmagában is vannak rétegenergiájának utánpótlódási lehetőségei. Tegyük fel. hogy a rezervoár évezredek óta tartó megcsapolása ezt a lehetőséget kimerítette, akkor még mindig megmarad az Alföld üledékeivel való kapcsolatból eredő „utánpótlódási" lehetőség.