Vízügyi Közlemények, 1965 (47. évfolyam)
2. füzet - Dávid László: A tiszafüredi öntözőrendszer üzeme
192 Dávid László leti főcsatornára 1964. évben előírt vízszinteket a 11. ábra mutatja be. Л júliusaugusztusi csúcsidőszakban kialakult tényleges helyzet értékelését pedig a 12. ábra tünteti fel. Látható, hogy Tiszavasváriban a vizsgált, két hónapos időszak 76%-ában, Balmazújvárosban pedig 83%-ban tartották a vízszintet +5 cm-es pontossággal. Ugyanakkor a zsilipek felvízi oldalán előfordult maximális és minimális vízállásokat is tartalmazza az ábra. Kisebb — példaként kiragadott — 2—3 m : i/s üzemi vízszállítású, hagyományos zsilipekkel tartott vízszinteket a 13. ábra, a vízszintváltozás sebességének gyakoriságait pedig a 14. ábra mutatja be. Szembeötlő a különbség a két zsilipnél kialakult üzemi jellemzők között. А К—IV. csatorna csegei úti zsilipénél, lényegesen pontosabb üzem folyt, mint a gyökérkuti zsilipnél, ahol hagyományos kezeléssel esetenkénti ellenőrzéssel tartották az üzemet. Az ábrákból látható, hogy a vízszinttartás pontossága, a vízszintváltozás sebességének csökkentése, a zsilipmozgatások számának növelésével fokozható, ami azonban azt jelenti, hogy a kezelőszemélyzet sokkal lelkiismeretesebb, pontosabb éjjel-nappali munkájára van szükség. A vízszinttartás pontosságának fokozását ma még legnagyobbrészt a kezelőszemélyzet gyakorlatlangása nehezíti, mivel a korábbi többéves szabályozatlan üzem gyakorlata nagyon erősen rögződött meg bennük. Akadály továbbá néhány indokolatlanul magasra épített gravitációs vízkivétel és az éjszakai medertározások megvalósítása. Az első ok a kezelőszemélyzet oktatásával, szakmai fejlesztésével és az ellenőrzés fokozásával, esetleg az elért pontosságtól függő anyagi érdekeltség biztosításával kiküszöbölhető. A második esetben a lehetőségek mérlegelésével ezeket a vízkivételeket át kell építeni, a medertározást pedig csak az üzemvízszint tartományon belül szabad megvalósítani. A mederlározás nem csökkentheti a vízszinttartás pontosságát. A meglevő, hagyományos kezelésű műtárgyak nem zárják ki a vízszinttartás lehetőségét, sőt az ábrák alapján bizonyos, hogy kellő lelkiismeretű munkával a hagyományos rendszerű zsilipeknél is biztosítani lehet az állandó vízszinttartást. A vízszinttartás fokozása érdekében az elkövetkezendő években nagy súlyt kell helyezni a kezelőszemélyzettel kapcsolatos szubjektív okok kiküszöbölésére. A vízkormányzás eredményes végrehajtása érdekében, a vízkészlet kimerítésének idején egyre inkább szükségessé válik a vízmennyiségek takarékos, pontos szétosztása. Ezért szükséges a rendszerbe vezetett, az onnan eltávozott, a szétosztó műtárgyakon átfolyt, valamint a fogyasztói vízkivételeken kiadott, illetve kiadagolt vízmennyiségek és pillanatnyi vízhozamok ismerete. Ezt a szükségletet a vízmérés, helyesebben a vízadagolás elégíti ki. A cél és az eredmény — a kormányzat és a kiszolgáltatott vízmennyiségek ismerete — mindkét esetben azonos, azonban figyelembe veendő, míg a vízmérés csak megtörtént események regisztrálását, addig a vízadagolás az események meghatározását jelenti és így nem kétséges, hogy az utóbbi képezi a tervszerű vízszétosztás alapját. A vízadagolás az a módszer, amely legszorosabb összhangban van mind a fogyasztók, mind pedig az üzemet tartók tevékenységével. A rendszerben ennek az elvi megfontolásnak, azaz a vízadagolás célszerűbb voltának szemelőtt tartásával épül ki és működik a vízmennyiségek mozgását irányító és nyilvántartó hálózat. A vízmérés és főleg a vízadagolás mai helyzete még sok kívánnivalót hagy maga után. A vízmennyiségek meghatározásának módjai, a műtárgyak jellegének megfelelően három csoportba, úgymint a fővízkivételek, a vízkormányzó műtárgyak és a termelői vízkivételei; csoportjába sorolva tárgyalhatók.
