Vízügyi Közlemények, 1965 (47. évfolyam)

2. füzet - Szesztay Károly: Az Egyesült Államok hidrológiai szolgálata

Az Egyesült Allamok hidrológiai szolgálata l(i5 A végzett munka tartalmát, célkitűzését tekintve, a főosztály tevékenységét három részre lehet bontani: a) adatgyűjtés, b) alkalmazott és regionális tanulmányok készítése, c) alapkutatás. Az egyes tevékenységi körökben foglalkoztatott műszaki személyzet (mérnökök és technikusok) létszámának alakulásáról és előirányzott fejlesztéséről a 6. ábra nyújt áttekintést. Az ábrán legszembetűnőbb, hogy a kutatói tevékenység viszonylagos súlya egyre gyorsulóan növekszik. Amíg 1956 előtt az összlétszámnak csak 1%-a végzett kutatómunkát, 1963-ban már 10%, 1972-ben pedig 25% lesz a kutatók számaránya. Látható az ábrán az is, bogy a következő 10 év folyamán a főosztály szakszemélyzetének létszámát a jelenleginek kereken 1,75-szörösére kívánják emelni (az általános adatgyűjtésben 950-ről 1450 főre, az alkalmazott hidrológiai feltárásokban 870-ről 1300 főre, a tudományos kutatásban 180-ról 700 főre, vagyis együttesen 2000-ről 3450 főre). a) Az országos hidrológiai észlelőhálózat A hidrológiai szolgálat legfontosabb tevékenysége az ország felszíni és felszín alatti vizeire vonatkozó rendszeres adatgyűjtés, amelynek alapja az országos észlelőhálózat. Helytelen volna a 6. ábráról azt kiolvasni, hogy az észlelőhálózattal kapcsolatos tevékenységek fokozatosan háttérbe szorulnak. Figyelembe kell venni elsősorban is, hogy az ábra adatai a ráfordított munkaerő létszámának az alakulását mutatják, az észlelőhálózat és az adatfeldolgozás fejlesztésében pedig az egyik legfőbb törekvés a minél nagyobb mértékű automatizálás, ami a fajlagos munkaerőszükséglet számottevő csökkenését eredményezi [9|. Gondolni kell továbbá arra is, hogy a kutatás és a regionális hidrológiai tanulmányok jórésze -— közvetlenül vagy közvetve — szintén az észlelőhálózat fejlesztését, illetve az észlelési adatok általánosíthatóságának előmozdítását szolgálják. Jól mutatják az észlelések előirányzott nagyarányú fejlesztését az 1. táblázat adatai, bár a fejlesztés — mint látni fogjuk — elsősorban nem a számszerű növekedésben, hanem az adatgyűjtési munka hatékonyságának és minőségének fokozásában jelentkezik. A vízhozamnyilvántartási hálózatot a Geológiai Szolgálat 1963. májusában készült fejlesztési programjából [3] vett adatok négy részre bontva tekintik át. A hosszú időn át (legalább néhány évtizedig) változatlan helyen működő I. rendű állomások jelentik az országos hálózat gerincét. Ezek száma 10 év alatt — mint látható — csak mintegy 20%-kai növekszik. Az 1962. évinek csaknem 3-szorosára kívánják azonban növelni 1972-ig a II. rendű állomások számát. A II. rendű állomások viszonylag rövid ideig (általában 3—5 évig) működnek ugyanazon a helyen, utána áttelepítik őket valamely szomszédos, eddig még nem tanulmányozott vízfolyásra, illetve szelvénybe. Az újabb tapasztalatok szerint ugyanis, a néhány évnyi adatsor elegendő támpontot ad a lefolyás és a vízjárás alapadatainak megállapításához, ha a szomszédos hosszú adatsorú (I. rendű) állomásokra és a csapadékadatokra támaszkodva értékelik azokat. Hangsúlyozni kell. hogy minden I. rendű és II. rendű állomást a folyamatos vízhozamnyilnántaitás követelményei szerint rendeznek be és tartanak üzemben. Az I. és II. iendű állomások és tervezett fejlesztésük államonkénti megoszlásáról a 7. ábra nyújt áttekintést. Rendkívül figyelemreméltó körülmény, hogy a folyamatos vízhozamnyilvántartást biztosító I. és II. rendű állomásoknak kereken a fele •">00 l;m

2-nél kisebb vízgyűjtőjű vízfolyásokon van berendezve.