Vízügyi Közlemények, 1964 (46. évfolyam)

1. füzet - I. A települések és ipartelepek vízgazdálkodási üzemei és a regionális vízgazdálkodás

14 Dégen Imre a vízgazdálkodás tartalma és iránya az egyes országokban, azok fejlődésének egyes szakaszaiban sokszor eltérő. Magyarország természeti feltételeiből és korábbi gazdasági körülményeiből, az ország túlnyomóan agrár jellegéből és ipari elmaradottságából adódott, hogy vízgazdálkodásunk is jóformán kizárólag a mezőgazdasághoz kapcsolódott. Később a városi vízművek kialakulásával a vízellátást és a csatornázást a kommunális ágazat részeként kezelték. A vízgazdálkodásban a hidrológiai, műszaki és közgazdasági szemlélet egysége helyett túlsúlyban volt az egyes létesítmények, műfárgyak megvalósítására irányuló építési szemlélet. A vízgazdálkodás kiszélesedését térben és feladatban jelzi fejlődése az egymástól független egyedi műtárgyak építésétől, az egy vízfolyásmenti „vonalas", egycélú hasznosítás fázisán keresztül, a vízkészletek átfogó, tervszerű, többcélú komplex hasznosításáig. így válik a vízgazdálkodás a társadalmi fejlődés előrehaladott fokán országunk szocialista építésének keretében a termelőerők és a lakosság életkörülményei fejlődésének kiemelkedő fontosságú, sokoldalú eszközévé a mezőgazdaságban, az iparban, a települések fejlődésében egyaránt. A 900 MW teljesítményű, 3,7 mrd kWó évi energiamennyiséget termelő magyar-csehszlovák dunai vízerőműrendszer — a Pozsony alatti oldalcsatornás vízerőmű és a Nagymarosi folyami vízerőmű —, valamint a tiszai vízlépcsők kiépítésével megnő a vízgazdálkodás szerepe a villamosenergia termelésben és a hajózás korszerű fejlődéséhez is kedvezőbb feltételek jönnek létre. Az országban lefolyásra kerülő átlagos évi vízmennyiség 120 km

3. Ha ezt szembeállítjuk a jelenlegi, összesen 3,4 km

3-t kitevő vízfelhasználással, sőt az 1980-ra tervezett 13,7 km

3-es vízfelhasználással, úgy tűnik, hogy vízkészleteink bőségesek. Kihasználtsági fokuk jelenleg nem egészen 3% és 1980-ban is csak 11% körül lesz. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy vízkészletünk térbeli és időbeli eloszlása rendkívül egyenlőtlen, nyilvánvalóvá válik vízkészleteink elégtelensége. Egyes területeken máris vízhiányok jelentkeznek (1. ábra). A felszíni vízkészletek túlnyomó részét — 86%-át — a Duna, Tisza és a Dráva szállítja, míg a határainkon belüli területekről eredő felszíni vizek sokévi átlaga kereken 5 km

3/év. Ráadásul belföldi eredetű felszíni vízkészleteink kis sűrűségű vízhálózatban kerülnek lefolyásra. Hazánk 1 km

2 területére átlagosan mindössze 0,28 km hosszúságú vízfolyás jut. Ez az érték pl. Csehszlovákiában 0,78 km/km

2, és Ausztriában 1,17 km/km

2. Az 1965-ben jelentkező évi 5,5 km

3-t kitevő vízigények már meghaladják a határainkon belüli területekről eredő felszíni vizek mennyiségét (2. ábra). Ha azonban a felszíni vizek augusztusi 85%-os tartósságú vízhozamát vesszük figyelembe, ami elsősorban az öntözés szempontjából mértékadó, úgy a hasznosítható vízhozam 564 m

3/s-ra, az összes vízigény 116 m

3/s-ra adódik (1960. évi érték). A felszíni vízhasználatok 1980. évi mértékadó értéke 803 m

3/s, míg a hasznosítható készlet a tározások és egyéb beavatkozások révén kereken 1000 m

3/s-ra emelkedik. Ennek megfelelően a felszíni vizek elvi kihasználtsága már jelenleg eléri a 21%-ot, 1980-ban pedig 80%-os elvi kihasználtsági fokot érne el, ami gyakorlatilag nem lehetséges. Ezért van szükség különböző vízpótló rendszerekre. Ha szűkítjük a vízgazdálkodás térbeli keretét és vízgazdálkodási körzetenként és alegységenként vizsgáljuk a vízmérleget, úgy a vízkészletek az ország egyes területein már jelenleg sem elégítik ki a vízigényeket. így pl. a kelet-dunántúli, a kőrösvölgyi és mátravidéki vízgazdálkodási körzetben. A Tiszavölgy egészét