Vízügyi Közlemények, 1964 (46. évfolyam)
2. füzet - II. Aldobolyi Nagy Miklós-Gulácsi János: Hévízgazdálkodási kérdések a Dél-Alföldön
210 Aldobolyi Nagy Ai .—Gulácsi I. vizet közvetlenül, eredeti vegyi és biológiai tulajdonságaival alkalmazzák. A második csoportba a nem elsősorban gyógycélú, hanem a tisztasági, üdülő-, sport- és kombinált-fürdők tartoznak, valamint ezek összekapcsolása a természetes folyóvízi vagy tavi üdülőfürdőzéssel. Ezekben — az előzőkhöz képest éppen fordítva —' a termálvíznek — általában — csupán hőenergiáját veszik igénybe. Az elvi különbség ellenére a kétféle hasznosítás annyiban megegyezik, hogy a hévízben levő kalóriák zömét mindkét helyen fűtésre használják fel, ugyanis még a legmelegebb gyógyfürdővíz sem haladhatja meg a 42—43 C°-ot. Legalább eddig a hőfokig fűtésre kell tehát a hőenergiát igénybe venni, s ha ez nem lehetséges, akár energiaveszteség árán is le kell a fürdővizet hűteni. A termálvíz első lépcsőjű fűtési értékesítése azonban kisebb gyógyfürdőkben, s még inkább a nagyon csekély vízfogyasztása miatt futólag említett gyógy-hévízpalackozásban csupán járulékos. a) Gyógyfürdő Itt a mélységi víz eredeti vegyi összetételéből származó valamennyi tulajdonságokkal számolni kell, tehát nemcsak a kedvező, gyógyító hatásokkal, hanem az üzemet gátlókkal is. Ilyenek főleg a víz esetleges agresszivitása s a különböző lehűlési fázisokban lerakódó anyagok szelvénycsökkentő következménye. Kívánatos, hogy a gyógyfürdő szervesen a tájba épüljön, viszont a gyógyulást keresők általában nagy területről gyűlnek össze. A létesítménynek tehát különleges gyógy- és üdülőhelyet, szállodát, idegenforgalmi gócot magában foglaló jellege van. Városban meg kell teremteni a gyógyuláshoz-üdüléshez elengedhetetlen környezete^. Ha viszont nagyobb településektől távol esik, a.járulékosan szükséges egészségügyi gépészeti és laboratóriumi berendezéseket, a teljes közművesítést és a jó közlekedést kell biztosítani. Ezek a fokozott igények egy-egy gyógyfürdő üzemhez nagy összegű beruházást tesznek szükségessé. A beruházási költségeknek ezért a hévízfeltárás és kútfejkiképzés —•' a létesítmény alapja — összegszerűen kisebb részét képezi. A gyógyfürdőnél a hévízgazdálkodásnak vezérszempontul egészségi és szociális célkitűzéseket kell elfogadni. Ha ettől az elvtől eltér, félmegoldások születnek, amelyek még viszonylag nagy beruházások mellett sem fogják a voltaképpeni célt jól és tartósan szolgálni. A fő szempontnak már a kútfúrásban jelentkeznie kell. Ha nagy hozamú és magas hőfokú vizet szolgáltató, tehát gazdaságosan termelő kút készül, akkor rendszerint nehéz feladat a gyógyászati meg egyéb hasznosítás e gyesítése. Márpedig a nagy mennyiségű forróvíz csakis így hasznosítható megfelelő hatásfokkal. Ha pedig a kút tervezésében kizárólag a gyógyfürdő fogyasztását — ideértve természetesen az összes járulékos kalória- és vízkihasználást — veszik alapul, akkor rendszerint alacsony a kihasználtság foka. Ez esetben a nyári hasznosítás lényegében elmarad. A vizsgálatok alapján úgy tudjuk, hogy a dél-alföldi lakosságnak mintegy 5 ezreléke szenved gyógyfürdőkezelést igénylő mozgásszervi és egyéb megbetegedésekben. Kétnaponkénti gyógykezelést véve alapul, ez a szám 2,5 ezrelék, ami azt jelenti, hogy valamely százezer lakosszámra kialakított városi vagy városi és környéki szakrendelési körzetben (amilyen pl. Szeged város, vagy Kecskemét + Kiskunfélegyháza városok és környékük) kb. 2500 fő/nap ellátóképességű gyógyfürdő lenne szükséges. A tervszerű fürdőgyógyászat kiépülésével és tartós működésével a számok csökkenése valószínű.
