Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - IV. Juhász József-Szakváry Jenő: A hazai vízkutatási módszerek fejlődése és alkalmazásuk

68 Juhász J. — Szakváry J. eltávolítása után a térszint alá 4 m-re lehatolva, sikerült a forrásjárat kilépőnyílásait elérni. További mélyítésről azonban, a tetemes vízbeömlés miatt, csak állandó gépi szivattyúzással lehetett volna szó, ami a 2 évre tervezett vízhozammérés miatt rendkívül költségessé tette volna a feltárást. így olyan 200 m-es oldaltáróval közelítették meg a fő járatot, amelyen keresztül —az 5 m-es küszöbsüllyesztésnek megfelelően — gravitációsan jutott a víz a patakba. Ezt követően a főjárat vízhozamát 1953 júliusától 1955 novemberéig mérőbukón mérve, 1800 és 12 000 l/perc vízhozamváltozást észleltek. A csapadék és vízhozam összefüggésének tanulmányozása végett a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet csapadékmérőállomást létesített. A feltárt vízmennyiség a tartós mérés alapján minimálisan 1800 l/perc, míg a feltárás előtt évente több hónapon keresztül nem jelent meg a víz a külszínen. Az ismertetett két jellemző feltárásból kitűnik, hogy a dolcmit vízjáratának szálkőzetben történő megfogása lényegesen kedvezőbb megbízhatósági indexet ad, mint a mészkőé. Mint érdekességet meg kívánjuk említeni, hogy a jelenlegi mesterséges karsztvíztermelés országosan eléri a napi 40 000 m

3-t. A feltárások fajlagos hozama 0,54— 77,0. Ez az adat híven tükrözi a karsztvízfeltárás erősen változó sikerét, illetve bizonytalanságát [41 ]. IV. Л KIVEHETŐ VÍZKÉSZLET A vízkutató szakemberek már a múlt század közepe óta számoltak vele, hogy a talajból vagy a föld mélyéből valamely területen kivehető vízmennyiség az utánpótlódó vízhozamtól függ. Ennek a sarkalatos kérdésnek első felismerői bányamérnökök voltak, akik a bányákba betörő, illetve onnan mindenkor eltávolítandó vízmennyiséget kívánták meghatározni. Több mint 80 éve, 1871-ben, a máramarosi sóbányák környékén csapadékmérő állomásokat létesítettek, és folyamatosan mérték a bányavíz mennyiségét abból a célból, hogy megállapítsák a bányavíz és a csapadék közötti összefüggést, a kőzeten áthaladó víz sebességét, a kiegyenlítődés és késleltetés mértékét [1 ]. Az értékes adatokat ígérő vizsgálatokat a kezdeti lendület után, sajnos, nem folytatták. A legkönnyebb a csapadék mennyisége és a források hozama közötti összefüggés felismerése volt. Preissig Ede már 1873-ban kifejtette, hogy „a forrás vizének mennyisége általában megfelel a forrást tápláló medence kiterjedésének, és lia a talaj felületéből és a rétegek fekvéséből meghatározható a medence kerülete, akkor a tapasztalt forráskutató az illető forrás vízmennyiségét is közelítőleg meghatározhatja". Nem sokkal később tisztázták a vízkutatók — legalábbis minőségi tekintetben — a talajvíz és a csapadék közti összefüggést is. Hőfer II. már 1893-ban [30] két részre bontja a talajvíz-készletet: alapkészletre, mely a talaj hézagait egy bizonyos szintig megtölti, és a csapadékból pótlódó talajvíz „áramlásra", mely állandóan elfolyik. Kivenni csak a „talajvíz-áram" mennyiségét szabad, mert ha az alapkészlethez nyúlunk, kimerül és nem pótlódik. Az alapkészletet — írja — csak az „áram" ingadozásainak kiegyenlítésére szabad használni, vagyis már ekkor világosan rámutat a vízkutatás egyik leglényegesebb kérdésére, a vízadó réteg vízkészlet-gazdálkodására. Lényegében ma is minden vízfajtáról azt állítjuk, hogy van egy utánpótlódó része, melyet folyamatosan igénybe vehetünk, míg az alapkészletet csupán kiegyenlítésre használhatjuk fel.