Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

4. füzet - V. Salamin Pál: Az öntözésnek és a felszíni vizek elvezetésének kapcsolatai

Az öntözések és a felszíni vizek elvezetése 46!T a (2) egyenlet nyomán : q — a i = a a t~

n, vagy (11) az (5) egyenlet nyomán: q —ct~

r, (Ha) ahol t annak az esőzésnek vagy olvadásnak az időtartama, amely a felszíni víz keletkezését előidézte (egyik jellemzője az összegyülekezési idővel — т — azonos időtartam : t = т). Ezek az összefüggések csak a csapadékból közvetlenül származó felszíni víz mennyiségét adják meg. A mélyfekvésű alföldi területeken a csapadékból közvetve "(pl. a talaj közvetítésével) származó felszíni víz mennyiségét, valamint egyéb tényezőket (pl. a mélyfekvésű területek nedvesebb talajállapotát stb.) с értékének növelésével vehetjük figyelembe (lásd а IV. táblázatban közölt szorzókat). A felszíni tározórendszer hatását a tározók vizsgálatánál szokásos vízháztartási számítással [13—16] ismerjük meg. A felszíni tározás tanulmányozásánál megállapítjuk nap mint nap — akár rajzban, akár táblázatosan — a tározódó víz mennyiségének a változását, és ezzel lehetővé tesszük a tározórendszer üzemének a megismerését. Az eljárás alapvető összefüggése a következő: V, =I; 8,64 (<?,.-<7), (12) 1 ahol V,- az i-edik napig tározódott víz mennyisége a teljes vízgyűjtőterületet borító képzelt vízréteg vastagságában kifejezve, mm-ben, ç, az egymás után következő napokon lefolyó fajlagos vízhozam l/s. lia-ban, q a tervezéshez felvett fajlagos vízhozam l/s. ha-ban. A két módszer alkalmazásnál természetesen biztosítanunk kell a jelenségek összhangjának megfelelő kapcsolatot. Például ha a vízszállító hálózatot nagy teljeáítő képességűre (q

x a 6a ábrán) tervezzük, a felszíni vizek csak ritkán öntenek ki a csatornából, azaz nem mutatkozik felszíni elöntés (6c ábra) és tározás csak a csatornákban jelentkezik. Ekkor megelégedhetünk a mozgás vizsgálatával. Viszont ha a vízszállító hálózatot kis teljesítőképességűre (q

2 a 6b ábrán) terveztük, a csatornák nem képesek a fölös vizeket levezetni, tehát kiöntenek, és nagyobb területek mint tározók működnek (6d ábra). Ekkor a második módszer a jelentősebb. Közepes csatornakiépítésnél a két módszert párhuzamosan, kellő összhangban kell alkalmazni. A két módszer párhuzamos alkalmazásához bevezetjük régebbi elgondolásunk [13, 17], valamint Budavári K. és Kovács Gij. [1] javaslata nyomán a tűrési idő (d, nap) fogalmát. Ezen azt a tenyészidő során változó időtartamot értjük, amely időtartamot elérő elöntés (ideiglenes felszíni tározás) esetében a mezőgazdaságot — a növényzet fejlődése vagy a talajmunkák szempontjából — még nem éri számottevő kár. A tűrési idő kora tavasszal néhány nap, legfeljebb egy-két hét, nyáron 1, legfeljebb 1,5—2 nap. Ennek ismeretében a következő összefüggések szerint számítható [17] az a mértékadó fajlagos vízhozamérték (q l/s. ha), amelyre tervezve és kiépítve a csatornákat, a tűrési időtartamnál hosszabb ideig nem marad, nem tározódik a víz a vízgyűjtőterület mély részein: ha d t, q = с d~

r és ha d < T, q = с т~

г d . 1 2т 1 2т 1—0,293т + —-]/((* —

т) (d+r) + 2dr (13) (14) Г