Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - IV. Juhász József-Szakváry Jenő: A hazai vízkutatási módszerek fejlődése és alkalmazásuk

32 Juhász J. — Szakváry J. honosodott ineg Budán továbbra is, és 1855-ben Clark Ádám a taposómalmokat építette át gőzüzemre. így jó vizet Buda Mátyás király óta csak a századfordulón, a Budapesti Vízműtől kapott újra [6 ]. jPe'csnek a forrásokból való vízellátása folyamatosan fejlődött. A középkorban a Csorovinka és Bókus-források helyett a keleti városrészt a ma is felhasznált Tettye-forrásból, a nyugatit pedig az akkor bővizű Petrezselyem-forrásból látták el. Ez utóbbinak ma már jelentéktelen a hozama. A város vízvezetékhálózatát a törökök továbbfejlesztették. Ennek ellenére a XVIII. század elején már mutatkoztak a fejlődő városban vízellátási zavarok, de csak a századfordulón került sor — Böckh János 1892-ben adott szakvéleménye alapján — a török vízmű gyökeres bővítésére a tortyogói rétegvizes vízmű kiépítésének megkezdésével [9]. Ekkor foglalták korszerűbben a Tettye-forrást is. Később, 1936-ban, a vízhozam növelése érdekében 2 m-es küszöbsüllyesztést és tisztítást végeztek. A forrás vízhozama egyébként igen tág határok, 280 és 65 000 m

3/nap között ingadozik. Miskolcon eleinte a Szinva-patak akkor még kristálytiszta vizét itták, de az első világháború előtt épült vízművet a tapolcai karsztforrások felhasználására alapították. Ezek a források ma is a víztermelés alapjai |10]. A bemutatott példákon kívül számos más hazai településen is forrásvizet használtak pl. Sárospatakon, Esztergomban, Sümegen, Herenden stb. A vízellátás ezen módjának minden esetben közös vonása, hogy а forrásokat egyedül a tapasztalat nyújtotta adatok alapján, minden előzetes kutatás nélkül vették használatba. Sem a források genezisét, sem a helyes forrás-feltárási elveket nem ismerték, illetve nem alkalmazták tudatosan. Ezekben az időkben tehát mai értelemben vett vízkutatás nem volt. Egyes természetbúvárok említik ugyan néhány nagyobb forrásunkat, sőt egyszer-egyszer meg is mérték hozamukat, de futó vizsgálatuk során csak igen felületes munkát végezhettek. A tulajdonképpeni fúráskutatás csak а XIX. század második felében kezdődött' Az első nagy összefoglaló munka Molnár Jánosnak már említett „A hév vizek Buda környékén" címen 1869-ben megjelent kimerítő, és ma is egyedülálló monográfiája [2]. Hazai forráskutatásunk lényegében hosszú évtizedeken keresztül a budapesti forrásokra szorítkozott. Azok a munkák ugyanis, amelyek egy-egy forrás vizsgálatát tartalmazták, szinte kizárólag a felszíni geológiai viszonyok leírásában és egyetlen közelítő vízhozam-mérésben merültek ki (pl. a tatatóvárosi források, a pápai vízmű forrásai). Wehlner Aladár már 1901-ben röviden összefoglalta a források felkutatásánál útmutatóul szolgáló elveket. Ebben a dolgozatában többek között utal arra, hogy a források vízhozamát a küszöb süllyesztésével növelni lehet és érinti a forrásoknak a csapadéktól és légnyomás-viszonyoktól való függését is. Megállapítja az időszakos források jellegét, okát és kimondja, hogy „azon időszakok, melyek múltán elapadnak a források, keletkezési helyének a föld felszíne alatti mélységével egyenes arányban állanak", vagyis már ekkor felveti a késleltetés gondolatát [11 |. Jóval későbben Schafarzik Ferenc mondja ki a forráskutatásnak és foglalásnak általános elvét: „Ma azt valljuk, hogy mindegyik hévforrás vagy forrás általában, kizárólag az ő saját geológiai viszonyai szerint kezelendő, akár megóvása, akár célszerűbb felhasználása céljából" [12J. Az egyes források, illetve forráscsoportok vizsgálatakor Molnár János idézett monográfiájában a budai hévforrásokról már világosan kifejtette, hogy hozamuk a Duna vízállásával változik. Ugyanakkor megállapította már, hogy „a dunavíz magas állása fürdőink vizének hőfokát nem szállítja alább, az a meleg-forrásoknak pusztán csak gát gyanánt áll útjában" [2]. A budapesti forrásokkal kapcsolatban a későbbiek során Weszelszky Gyula 1927-ben hívta fel a figyelmet arra, hogy a Hungária-forrás vizének hőmérséklet-változása kb.