Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - IV. Juhász József-Szakváry Jenő: A hazai vízkutatási módszerek fejlődése és alkalmazásuk

30 Juhász J. — Szakváry J. A század második felében egyrészt a mélyfúrás elterjedésével, másrészt barnaszénbányászatunk fellendülésével és technikai megerősödésével párhuzamosan megindult a hazai vízkutatási munka is. A fejlődés kezdettől fogva kétirányú volt. Bányászatunk a bányaművelés biztonságának növelése érdekében a karsztvizekkel és a rétegvizekkel — a betörésük elleni védekezés szempontjai szerint, kényszerűségből — foglalkozott. Ezek a kutatások és gyakorlati tapasztalatok elsősorban a karsztvizek területén adtak hamarosan olyan használható adatokat, amelyeket az aktív vízkutatásban is előnyösen lehetett hasznosítani. A XIX. század második felében geológusaink és fúrási szakembereink elsősorban a szénkutatással voltak elfoglalva, de — főleg bányavidékeinken — a vízbeszerzés lehetőségeire is kiterjesztették figyelmüket. A vízkutatás terén azonban még sokáig egyedül a gyakorlati tapasztalatokra támaszkodó kútmesterek álltak a lakosság és a helyi hatóságok rendelkezésére. ,,Minden nagyobb városnak vannak saját kútmesterei, kik a gyakorlatból tudják, milyen mélyen kell az aknát, vagy fúrott lyukat az általuk ismert vidéken hajtani, hogy szivattyúzás által jó és elegendő vizet lehessen nyerni ... ilyen esetekben a mérnökök és bányászok ritkán feleltek meg a követelményeknek", írja 1873-ban Preissig Ede [1]. A kútmesterek azonban részben nem tudták tapasztalataikat kellő szakszerűséggel feldolgozni, részben igyekeztek tapasztalataikat — a versenytársakra tekintettel maguknak megtartani. Nem csoda tehát, hogy a vízkutatási tapasztalatok még akkori, igen hézagos alakjukban sem jutottak a szakemberek elé. Az első nagytudású magyar fúrómérnökök, Zsigmondi/ Vilmos és Béla érdeme, hogy a múlt század hatvanas éveinek végén az egyik szakterületen, a mélyfúrások vonalán megindultak az adatokkal alátámasztott kutatások. Ez idő tájban kezdődött el Molnár János munkájával [2 ] a hazai forráskutatás is. Budapest vízművének előkészítésével pedig 1878-ban lényegében megkezdődött a parti szűrésű talajvizek kutatása. Érdekes, hogy az ásott kutak révén viszonylag legjobban kihasznált talajvizek tudományos és gyakorlati kutatása maradt a legkésőbbre, alig 60 esztendeje folyik. A kutatások megindítása nyomán az ország vízellátása ugrásszerűen javult. Ez elsősorban a fúrott kutaknak köszönhető. Amíg 1886-ban még mindössze 56 fúrott kút volt az egész ország területén, addig — llalaváts Gyula adatai szerint — 1895-ben már 1187 a kutak száma, súllyal a Tiszántúlon [3]. A központi vízművek száma mindössze Pesttel (1S68), Győrrel (1883) és Sopronnal (1890) szaporodott, de jelentősen bővítették a már a rómaiak idejében épült pécsi vízművet is. A külön budai vízmű megszűnt. A pestihez csatolták, és egységes budapesti vízmüvet hoztak létre (1899). А XX. század első évtizedében fellendült a vízkutatás. 1911-ben Lóczy Lajos már 3000-re becsülte az alföldi fúrott kutak számát [3], a második világháború befejeztéig az országban 61 központi vízmű épült, amelyek közül 27 városokat, 32 pedig községeket szolgált ki [4]. Körzeti vízmű is, amelyek csak egy-egy település kisebb-nagyobb részét látták el, mindössze 178 volt az országban — 18 városokban és 160 községekben. De nem volt jobb a helyzet az egyedi kutak terén sem, hiszen az összes kutak számának mintegy 3%-a volt csak fúrott kút, míg a többi ásott kút, amelyek 87%-ban fertőzött vizet adtak. Nagyobb lendülettel indult meg a vízellátás fejlesztése 1945 után. Ennek eredményeként jelenleg 87 városi, illetve községi központi vízmű és 273 körzeti, illetve