Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)
2. füzet - VI. Kisebb közlemények
Merényi: A jochensteini vízlépcső 285 közvetlenül a szekrényes gát tövében a sziklát 17 m mélyen kellett az erőmű alapja részére kiemelni, így a max. víznyomás 28 m-es vízoszlopnak felel meg. Noha az építkezést számos fúrás előzte meg, a sziklakiemelés közben egy 37° dőlésű agyaglencsére bukkantak, amelyet a fúrások nem jeleztek. Félő volt, hogy a víznyomás hatására a zárógát e helyen megcsúszik. Ezért a legmélyebb kiemelési szinten vízszintes tárót fúrtak a zárógát alá, majd ebből függőleges aknát hajtottak fel a gát tövénél. Bár e keresőaknában mindenütt jó sziklát találtak, az erőmű e részén a sziklát sakktáblaszerűen emelték ki, s az egyes mezők kiemelését csak akkor kezdték el, amikor az előzőben már elkészültek az alap betonozásával és így a szomszédos sziklafalat megtámasztották. Ez volt az építkezés egyik legveszélyesebb szakasza, mert a szekrényes gát esetleges megcsúszása esetén, a víz percek alatt elöntötte volna a munkateret, és tömegszerencséllenséget okozott volna. A II. szigetszerű munkatér körülzárása sejtfulas zárógáttal történt, mert itt nem fedte a sziklafeneket kavics, és így nem lehetett a szádfalat leverni. A sejtfalat 13 m átmérőjű, ugyanilyen magas — lapos, húzásra igénybevett vasszádpallókból álló, egymástól 1,5 m távolságra elhelyezett — körhengerek alkották, amelyeket kaviccsal töltöttek ki. A körhengereket később 2—2 íves szádfallal kötötték össze, s közüket ugyancsak kaviccsal töltötték ki. A zárógát tehát statikailag mint súlygát működött. A hengereket 40 t súlyú, 4 lábon álló mintaállványról készítették, amelyet úszódaru emelt a helyére, s lábainak hosszát a fenék alakulása szerint szabályozták. így az állvány víz feletti padozata mindig vízszintes volt. Egy forgódaru az állvány köré állította a szádpallókat, amelyeket, ha lehetett, le is vertek. A jó vízzárás elérésére az elkészült körhengerben búvárokkal jutazsákokban száraz cementet helyeztettek a szádfal tövébe, majd kaviccsal megtöltötték a hengert. Ezután az úszódaru kiemelte az állványt, és következő helyére állította. A kellő begyakorlás után egy henger építése és feltöltése 4 napig tartott. Mivel a körhengerek között építésük közben a víz átfolyhatott, aránylag csekély duzzasztást okoztak, ami megkönnyítette a munkát. A* teljes lezárásra csak valamennyi körhenger elhelyezése után került sor. A sejtfalas gát jól bevált, építésének egyszerű szabálya, hogy ugyanolyan magas lehet, mint a kör átmérője; a 13—15 m-t azonban nem célszerű túllépni. Ha érinél is magasabb elzárásra van szükség, a 13 m átmérőjű hengert a belső oldalon kavicshányással meg kell támasztani. A III., utolsó munkatér körülzárása további nehézségeket okozott. Egyrészt az utolsó körhengerek elhelyezésekor az összeszűkített mederben már 5 m/s sebességű és 7 m mély vízben kellett dolgozni. — Másrészt a zárógátnak a felső víz felől и duzzasztott vízszintet is tartania kellett, és a meder is itt volt a legmélyebb. így ide 10— 18 m-es és egy 21 m magas körhengert is kellett építeni. Ugyanakkor a kavicsmegtámasztás elhelyezésére sem volt hely. - így a nagyobb átmérőjű hengerek részére könnyű fa-mintaállványt készítettek, amelyet a száraz munkatérben előre összeszerelve' az úszódaruval egyben emeltek helyükre. Előzetesen Schönbakokhoz hasonló pajzsokat helyeztek a'mederbe, hogy az áramlást csökkentsék. — Noha a számítások szerint ;i szádpallók kapcsolata elég erős volt, a 21 m-es körhenger belső oldala többhetes építkezés után váratlanul, hirtelen felrepedt (3. kcp). A kavicstöltés kifolyt, de a természetes rézsű szögében megállt és így megtámasztotta a cella sértetlen külső falát, melyre ekkor 17 m víznyomás nehezedett. Szerencsétlenségre a kavics eltemette a munkatér víztelenítését szolgáló szivattyútelepet. A kritikus helyzetben gyorsan új szivattyúkat helyeztek üzembe, a kavicshalom lábát kőhányással megtámasztották, majd „prepakt" eljárással a kavicshalom alsó 10 m-ét konglomerátbetonná rögzítették és ezen az alapzaton helyreállították a körhengert. a 3. sz. turbina-alap helyén