Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - III. Nagy Béla: Nehézipari üzemeink belső vízgazdálkodása

18 Nagy Béla meghaladhatja az 50 m

3/t-t. A falazat és a szerelvények élettartamának növelésére irányuló törekvések ui. bonyolult hűtőberendezések beépítését tették szükségessé. Napjainkban e vízfogyasztás újból igen erősen csökken, mert a hűtést zárt rendszerben, gőzzel végzik, ahol vízigény csupán a rendszer feltöltésénél és átmenetileg a hűtőrendszer meghibásodásánál jelentkezik. E rendszer bevezetésének egyébként nemzetgazdaságilag is nagy a jelentősége, amire a későbbiekben rá foguk mutatni. Hazánkban a legutóbbi időkig az acélgyártás,-az elektroacél mellett, kizárólag a Siemens—Martin-eljárás szerint történik. A szokványos kivitelű Siemens—Martin-kemence hűtővízszükséglete normálisnak mondható üzemeltetésnél 10—12 m

3 a termelt acél tonnájára vonatkoztatva. A legutóbbi időben azonban erősödik az a törekvés, hogy az acélgyártást konvertezéssel végezzék; a konverternek az acél tonnájára vonatkoztatott hűtővíz igénye viszont nem haladja meg a 2 m

3-t. A nyersvasgyártás terén folytatott kísérletekből ugyancsak lényeges változásokra következtethetünk. Ha figyelembe vesszük, hogy az évi acél- vagy nyersvasgyártás millió tonna nagyságrendű, könnyen képet alkothatunk magunknak a hűtővíz, általában a vízigény nagyságrendjéről is. A gépipar vízigénye lényegesen kevésbé ingadozó. A fokozott minőségi megmunkálási követelmények miatt a fogyasztás kismértékű növekedése észlelhető. Ennek azonban különösebb jelentősége nincs, mert a gépipar vízigénye viszonylag elenyésző. A vízigény kérdését a vízveszteségek szemszögéből is vizsgálhatjuk. így lényegesen kedvezőbb a helyzet, mert a gyakorlatban az üzem vagy a gyár részére termelt víz nagyobb része — használat után — visszafolyik a befogadóba. Miután a vízfogyasztás a hűtést igénylő berendezéseknél nagy, az alábbiakban ebből a körből kívánok néhány adatot ismertetni: Tudvalevő, hogy 1 t gőz kondenzálásához 60—65 m

3 hűtővíz szükséges; ezt a vizet utólag elvezethetjük vagy hűtőtoronyban hűthetjük le. A felmelegedés következtében mindenféleképpen van párolgási veszteség; a szokásos mintegy 10 C° hőmérséklet-emelkedésnél a kalorikus veszteség-egyenérték mintegy 1,5%. Hűtőtorony alkalmazásánál számításba kell azonban venni a szél okozta veszteséget is és így a tényleges vízveszteség mintegy 4—6%, azaz 1 t gőz kondenzálásánál ténylegesen 2,4—3,9 m

3 hűtővíz vész el. Azzal a szélsőséges esettel, amikor a hűtés zárt rendszerben történik — angol és magyar szabadalom — nem kívánok foglalkozni, egyrészt mert ez az eljárás sem hazánkban, sem a baráti országokban még nem terjedt el, másrészt, mert általánosságban nem is használható. Hasonló alapon számolva 1 t nyersvas gyártásánál ténylegesen csak kb. 3,0 m

3, 1 t acél gyártásánál csak kb. 0,8 m

3 víz használódik el. Valamelyest nagyobb vízveszteségi értékkel kell számolnunk a hengerműveknél, a gőztisztításnál és a szénmosásnál, mert ezeknél nem lehet a kiülepített anyagból a vizet teljes mértékben visszanyerni; a leülepített anyag térfogatsúlyának 15—25%-át kapillárisán leköti, így az összes vízveszteség eléri a 10—15%-ot. Nehezebb kérdés egy-egy ipari üzem összes vízfogyasztásának megállapítása. Az ipari üzemben sajátos gyártási folyamatok összessége játszódik le. Az üzem bruttó vízigénye egyrészt az egyes gyártási folyamatok vízigényének összessége, másrészt a közös célú vízfogyasztás, ami értelemszerűen nem mutatkozik a gyártási folyamatok vízigényénél. A tényleges vízigény az előzőkben említett bruttó igénynél általában kevesebb, mert számtalan lehetőség van különféle újra felhasználásra, többszörös felhasználásra, sorbakapcsolásokra. A lehetőségek mérlegelése, felismerése és kihasználása a tervező mérnök elsőrendű feladata.