Vízügyi Közlemények, 1957 (39. évfolyam)
1-2. füzet - I. Jolánkai Gyula: A Tiszavölgy északi része vízhiányának pótlása a Dunából átvezetett víz dombvidéki tározásával
A tiszavö lgyi vízhiány pótlása 19 elleni sikeres küzdelem és ugyancsak az ő kezdeményezésükből származott az AlDuna szabályozása és a hazai gőzhajózás megindulása. Az öntözések és vízerőtermelés terén nem tudott Magyarország hasonló kimagasló eredményeket elérni, pedig különösen az előbbi tekintetében határozottan kedvezőek az adottságai. A csapadék mostohasága mellett a jó termőföld és az országos vízkészlet bősége arra predesztinálják országunkat, hogy az anyagi jólétünk fokozásában elsőrendű szerepet kapjon az öntözés. Az első ötéves terv során megépült a tiszalöki vízlépcső és megkezdték a tiszántúli öntöző főcsatornák építését. A tiszalöki vízlépcső országunk olyan víziműtárgya, amelyre műszaki kultúránk fokának mérlegelése alkalmával bátran hivatkozhatunk. Ennek ellenére az a helyzet, hogy míg egykor Széchenyi és Vásárhelyi alkotásai révén országunk a vízimunkálatok tekintetében az élen járt, most — Tiszalök ellenére — éppen csak, hogy az utolsók között nem vagyunk. Az egész világon ugyanis hatalmas lendülettel folynak a vízhasznosítás gigantikus méretű építkezései. Még ha nem is beszélünk itt a legnagyobbakról, -— a Szovjetunióban a Volga és Angara, az Amerikai Egyesült Államokban és a Kanadában a Szentlőrinc folyó, a Kemano, a Bersimis— Lac Casse vízerőkihasználási terveiről — még a közvetlen szomszédságunkban folyó víziépítkezésekhez képest is erősen lemaradtunk. Az Ausztriában épülő dunai Jochensteini és Ybbs—Persenbeugi vízlépcsők, a Kapruni vízierőmű, a csehszlovákok vágvölgyi vízerőtelepei stb. mellett a mi alkotásaink rendkívül szerények. Ilyen körülmények között a tiszavízpótlás fent leírt vízművének előnyére lehetne írni azt, hogy — megvalósulása esetén — a maga nemében élvonalbeli létesítmény volna. Például all km hosszú, 3,1 m belső átmérőjű utófeszített vasbeton nyomócső és a hatalmas, földből készült völgyzárógát minden bizonnyal olyan alkotások lennének, amelyek méltán felkeltenék a világ érdeklődését és öregbítenék a magyar nép műszaki hírnevét. A helyettük létesíthető hegyvidéki tározás művei — bármilyen nagyok és érdekesek lennének is — külöföldön létesülnének, a síkvidéki tározás gátjai és műtárgyai pedig sem méreteikben sem megoldásukban nem lennének rendkívüliek és így reprezentatív jelentőség tekintetében ugyancsak háttérbe szorulnak. Végül meg kell még emlékeznünk a Soroksár—gombai vízmű, de különösen a gombai nagytározó népünk széles rétegei, de talán még gazdasági életünk vezetői szempontjából is igen fontos nevelő hatásáról is. Magyarországon ugyanis — amint fentebb már említettük-—hiányzanak a vízhasznosítás reprezentatív nagylétesítményei és így hiányzanak a velük kapcsolatos személyes élmények lehetőségei is. így a vízgazdálkodás gazdasági szerepe és jelentősége csupán eléggé elvont, elméleti módon — főleg a vele hivatásszerűen foglalkozók számára — érzékelhető, mert a városok útburkolata alá rejtett vagy a lakott helyektől távol meghúzódó apróbb létesítmények egyáltalán nem alkalmasak a közfigyelem felkeltésére. A gombai nagytározó viszont, amely a főváros közelében az üdülés és vízisportolás nevezetes középpontja lenne, széles néprétegeket ragadna meg a személyes élmény erejével. Biztosra vehető, hogy az, aki egy nyári napon végigsétálna vagy autózna az emberkéz alkotta hatalmas tó 4 km hosszú gátkoronáján, látná egyik oldalon a hatalmas víztükröt, a gát partbiztosításán megtörő hullámokat, a távoli vitorlák fehéren villogó háromszögeit, a vízparti üdülők boldog tétlenségben pihenő népét és látná a gát másik oldalán, nagy mélységben az alsó-tározó csillogó vizét, a gödöllői-halmok szelíd lankáiba simuló vízíerőmü csinos épületét és a vízért epedő tiszai tájak felé vonuló műcsatorna életerejének csillogó szalagját, a kapott mély 2* — 9 u
