Vízügyi Közlemények, 1956 (38. évfolyam)

1. füzet - III. Babos Zoltán: Talajbeton alkalmazása a vízi építkezésekben

86 Babos Zoltán: az osztóhézagokat sűríteni kell. Az állandó vizet vezető medrek burkolata nem száradhat ki, zsugorodása csak kisebb mértékű lehet, ezért az osztóhézagok nagyobb közökben helyezhetők el. A hézagok kiöntésére a megszokott anyagok használhatók. d) Töltésszigetelések Az utolsó két évtized folyamán világszerte fellépett hatalmas árvizek mindenütt előtérbe tolták az ármentesítések és az árvédelmi töltéshálózat fejlesztésének kérdését. Hazánkban is foglalkozni kell egyrészt új töltések építésével, másrészt pedig a már meglevő védtöltések megerősítésével. Az új védőművek megtervezése egyszerűbb feladat, mert nem kell meglevő régi, helytelen munkarészekhez alkalmazkodó kényszermegoldásokhoz folyamodni. Kedvezőtlenebb a helyzet a meglevő töltésrendszer fejlesztése terén. Védővonalainkon számos olyan szakasz van, melyeken a használt gyengébb minőségű iszaptalajok, vagy rossz szikesagyagos földanyag miatt, tömörítési hiányok vagy a féreglyukak nagy száma következtében, máshol a több emeletben vagy hosszanti irányban szakaszosan végzett építkezés csatlakozásainál keletkezett repedéseken és hézagokon át árvizek alkalmával nagymértékű szivárgások, csurgások keletkeznek. Ezek következtében a töltéstestek átáznak, ellenállásuk nagymértékben csökken és állandóan a gátcsúszamlás vagy szakadás veszedelme fenyeget. A tűrhetőnél vízáteresztőbb régi töltések erősítéséhez hasonló nehézségeket okoz a kisméretű régi gátak nagyobb keresztmetszetűre történő átépítése, és a vízáteresztő altalajon emelt töltések szigetelése is. Az árvédelmi művek fejlesztése jelentékeny beruházást kíván, ezért érthető, hogy különböző megoldások kidolgozásával keresik a leggazdaságosabb módszert. A legegyszerűbbnek a régi eljárás követése : a méretek szükségszerinti növelése, vagyis a gátak testének meghízlalása látszik ; ez hatalmas földmunkát, nagy költséget jelent, emellett nem biztos, hogy teljesen célhoz vezet. Egy másik megoldás a szivárgási elméletekre támaszkodva kívánja a szükséges töltésméreteket megállapítani. A vízáteresztőképességi együttható értéke azonban még ugyanannál a talaj féleségnél is nagy szélsőségek között ingadozik, a vizsgált töltéstestek pedig még közelítőleg sem tekinthetők homogén felépítésűnek, ezért a bizonytalan alapokon álló elmélettől nem várhatók biztonságos töltésméretek. A több évtizedes tapasztalat kialakította töltésméreteknek ingatag elméletekre hivatkozó lefaragása nagyon kényes és nem megbízható megoldás. Helyesebbnek látszik a belső szigetelő falak alkalmazása, a célnak megfelelő tulajdonságú és költségű anyag használatával. Schmied I. bécsi kísérletei szerint a rézsű egyszerű sűrű gyepszőnyege 21%kai, a vízfelőli rézsűn elhelyezett agyagborítás 33%-kal növelte a védelemnélküli töltésnél észlelt átszivárgasi időt. Ugyanez az agyagszigetelés a töltéstestben épített belső mag alakjában már 72%-kal emelte az átszivárgási időt, tehát a szigetelő mag vagy fal az átszivárgás szempontjából sokkal hatékonyabb, mint a rézsűburkolat. Ugyancsak Schmied mutatta ki azt, hogy vízáteresztő altalaj esetén a szigetelő mag 195%-kal növelte az átszivárgási időt. Kétségtelen, hogy a múltban a belső szigetelőfalak nagyon költségesek voltak. Hazánkban a töltéscsurgások megakadályozására az első szigetelő betonfalat 20 cm vastagságban a Felsőbodrogi ármentesítő társulat építette 1900 — 1904-ben. Ez akkor 26 — 28 aranykorona/fm-be került. Addig a vízzáró töltésmagokat általában agyagból készítették, azóta azonban, ha nem találtak a mun-