Vízügyi Közlemények, 1956 (38. évfolyam)

2. füzet - VII. Kisebb közlemények

339 Salamin: A hóolvadásből származó belvízmennyiség A hóréteg víztartalmának a meghatározásánál a másik jelentős tényező a hóréteg vastagsága, illetve a vastagság változása [4, 5]. A hóréteg vastagságát országos hálózatban napról napra észlelik. A hálózat egyes pontjaiban végzett észlelések, a hótakaró alakulása törvényeinek megfelelően, igen kétes értékű eredményekre vezetnek. A hó már hullásakor egyenlőtlenebbül helyezkedik el a felszínen, mint az esőből származó víz, és azután a szél hatására a Iegváltozatosabban átrendeződik (3. és 4. kép). Végeredményben igen változatos víztartalmú hótakaró keletkezik, amelynek vízkészletét a merev észlelési hálózat pontjaiban végzett vastagság-mérésekkel csak igen megbízhatatlanul lehet megállapítani. A hóréteg vastagságának a megállapítása éppen ezért bizonytalanabb művelet, mint a hó térfogatsúlyának a meghatározása, amikor is fizikai meggondolásokkal csökenthetjiik a hibát. A hóréteg vastagságának a mérésében rejlő hibákat, vizsgálataink szerint, két úton küszöbölhetjük ki : a) a hó halmozódási és olvadási folyamatának figyelembevételével kitűzött sűrűbb észlelési hálózat kiépítésével (az észlelőhálózat sűrítése az egyszerű mérési eljárás folytán megvalósítható), és b) a hómérési adatoknak vízháztartási vizsgálattal való ellenőrzésével [15]. Az egyenlet egyes tagjainak felülvizsgálata után megállapítható, hogy — átlagos vagy attól túlságosan el nem térő hő- és vízháztarlási viszonyok közt — a hórétegtől elszivárgó víz mennyisége vízháztartási vizsgálattal időegységről időegységre kiszámítható. A vízháztartási eljárást a budapesti Műszaki Egyetem kertjében végzett észlelések eredményeinek felhasználásával példában mutatjuk be. Az 1. ábra vastagon kihúzott vonala az 1954. év január és február hónapjának egyes napjaira számított, a vékonyan kihúzott vonal az észlelt térfogatsúlyokat ábrázolja. Ezek a vonalak jól mutatják a számítás és az észlelés eredményeinek csaknem teljes egyezését, és ezzel a közelítő vízháztartási számítás megbízhatóságát. Ugyanezzel az ábrával kapcsolatban mutatunk rá arra is, hogy milyen nagy az eltérés az ombrométerrel kapott hó- és vízmennyiségek és a napi 10 hóminta átlagaként meghatározott vízmennyiségek között. Az oinbrométer összesen 70,4 mm-t adott ugyanakkor, amikor a hómintavétellel 90,0 mm vízmennyiséget állapítottunk meg. Az eltérés részben a szilárd halmazállapotú csapadék hibás méréséből, részben a kicsapódó vízmennyiségek elhanyagolásából származik. A vízháztartási vizsgálat alkalmazásának előnye, hogy a szükséges adatokat sűrűbb meteorológiai állomáshálózat szolgáltatja, mint a hőháztartási vizsgálat esetében, továbbá azonnal az elszivárgó vízmennyiséget kapjuk meg. Hátrány viszont, hogy nem vehetjük kellőképpen figyelembe a hóolvadást kiváltó fizikai jelenségek hatását. így pl. nem választható szét a napsugárzásnak vagy a nedves meleg levegőből kicsapódó vízgőznek a hatására bekövetkező olvadási folyamat. A vízháztartási vizsgálat alkalmazása szempontjából fontos még, hogy a térfogatsúly értéke területileg nem változik túlságosan nagy mértékben. A 2. ábrán bemutatjuk a térfogatsúly változását 1954 január és február hónapjában a budapesti Csillagda műszerkertjében, a „Komlósi" talaj vízkísérleti telepen és a Mirhó — Gyolcsi belvízöblözetben, a Műszaki Egyetem kertjében észlelt változásokra vonatkoztatva. A Tiszántúlon, a Duna—Tisza közén, a Csillagdában és a Műegyetem területén a változás közelítően ugyanúgy ment végbe. Természetesen ki kell emelnünk, hogy a hő- és vízháztartási viszonyok ezen a télen országszerte eléggé hasonlóak voltak. 22 Vízügyi Közlemények —