Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

2. szám - XV. Szilágyi József: Az Erzsébet-híd roncsainak hatása a mederalakulásra

574 Illés György VÍZELLÁTÁSUNK KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE A központi vízszolgáltatás nyomait hazánkban a rómaiak idejére vezethetjük vissza, akik felismerve a vízvezetékkel való vízellátás kényelmi és közegészségügyi szempontból döntő jelentőségét, vízvezetéket építettek mindenütt, ahol csak megfordultak. Aquincum már az I. században virágzó város volt, ahol a rómaiak vízvezetéki vízzel látták el a lakosságot és a közintézményeket. Az általuk épített aquaduct nyomait meg is találták az ásatások során. Az aquincumi vízvezeték valószínűleg a mai budapestkörnyéki források valamelyikének vizét szállította. Az idők folyamán természetesen elpusztult, csak romjai maradtak ránk. Későbbi feljegyzésekből tudunk arról, hogy Mátyás király budai palotája számára vízvezetéket építtetelt. Ez a mű csak a vár céljait szolgálta. Ebben az időben sem Budának, sem Pestnek és egyik vidéki városunknak sem volt központi vízszolgáltatása, de nem volt még a nyugati országok városainak sem. A Mátyás király létesítette vízmű fennmaradt egészen a török időkig, sőt a törökök ugyancsak a vár szorosan vett céljaira — bővítették is. A vár vízműve volt tulajdonképpen a budai és pesti vízvezeték első hírnöke. Buda magasabban fekvő részei, természeti adottságuk folytán, sokkal mostohább vízellátási helyzetben voltak, mint Pest, ahol többé-kevésbé tűrhető ivóvizet adó ásott kutakat lehetett létesíteni. 1856-ban helyezték üzembe az első budai vízmüvet, amely a vár lakóin kívül a Tabánnak, a Krisztinavárosnak és a város egyéb részeinek is szolgáltatott már vizet. Ez a mű mesterségesen szűrt dunavizet szállított. Pest az 1868. év végén részesült első alkalommal vízvezeléki vízszolgáltatásban. A mesterséges szűrőkkel szerzett akkori kedvezőtlen tapasztalatok miatt a pesti vízmű már a dunakavicsba süllyesztett aknakutakkal épült. Az első budai vízmű napi 2000 m

3 teljesítményétől a mai 30 budapesti szivattyútelep 550 000 m

3 víztermeléséig hatalmas utat tett meg fővárosunk. Az elmúlt évszázad végéig a vidék tervszerű vízellátásáról nem beszélhetünk. A lakosság a természeti adottságoktól függően szerezte be a szükséges ivóvizet és háztartási vizet, amely adottságok a topográfiai és hidrogeológiai tényezők függvényei voltak. Szerencsés helyzetben volt a hegy- és dombvidék lakossága, ahol általában bő vizet adó és ivóvíz céljaira megjelelő források voltak. A forrásokból, vagy az ilyen területeken fellelhető elfogadható talajvizek felhasználásával az akkori igények szempontjából tűrhető vízellátás volt biztosítható. Más volt a helyzet az ország területének legnagyobb részét jelentő alföldi és alföldi jellegű vidékeken, ahol jó és közegészségügyi szempontból kifogástalan ivóvíz csak nagyobb mélységben volt, található. A kis mélységű ásott kutakkal elérhető talajvizek hozama szeszélyesen ingadozott és vizük legtöbbször fertőzött. Az ivóvíz közvetítette megbetegedések, járványok elsősorban ezekről a területekről indultak ki. Az alföldi rossz vízszolgáltatás következtében gyakori fertőző megbetegedések határainkon túl is híresek voltak. Hasonló megbetegedések fordultak elő sorozatosan egyes dolomit- és mészkőterületeken is, amelyeken a vizek nem tudtak a térszint alatt eléggé megtisztulni és a repedéses rendszerbe jutó felszíni szennyeződések az ivóvizet fertőzték. 1866-ban készítette Zsigmondy Vilmos hazánk első Artézi kútját és ezzel utat mutatott az alföldi települések vízellátásának egészséges megoldására. Ettől az időponttól kezdve magánosok és közületek megrendelésére a fúrt kutak egész sora épült az Alföldön, és ezáltal megindult a vízellátás itteni helyzetének javulása. Az ország vízellátásának egységes irányításával egészen a múlt század végéig senki sem foglalkozott. A Földművelésügyi Minisztérium kebelében 1879-ben életrehívott kultúrmérnöki intézmény kezdett először törődni a falvak és városok vízellátásával.