Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

2. szám - XV. Szilágyi József: Az Erzsébet-híd roncsainak hatása a mederalakulásra

Szivattyútelepek tervezésének fejlődése 485 jelenti, hogy ugyanazzal a hajtógéppel, illetve energiamennyiséggel több vizet lehet átemelni, tehát hatékonyabb lehet a vizek káros hatása elleni védelem. A szivattyútelepeket üzemi rendeltetésük szerint az alábbi csoportosításban fogom tárgyalni : belvízátemelő-, öntöző- és kétirányban működtethető szivattyútelepek. Az egyes csoportokon belül több példával szemléltetem az elmúlt 75 év alatt elért fejlődést, és igyekszem kiemelni a különböző megoldások előnyeit és hátrányait, liogy a bemutatott példák a jövőben építendő szivattyútelepek tervezésénél tanulságul szolgáljanak. I. BELVÍZÁTEMELŐ SZIVATTYÚTELEPEK A belvízátemelő szivattyútelepek általában három lényeges részből állanak : a szívóaknából, a szivattyúházból és a szivattyúk nyomócsöveihez közvetlenül csatlakozó csőzsilipből, amely rendesen az árvédelmi töltést keresztezi. A múlt században és a századforduló táján épített szivattyútelepek szívóaknája a szivattyúházon kívül van. Ennek következtében a turbinaszivattyúk szívócsöve az épületből kinyúlik. Ha több szivattyú van a telepen, a szívócsövek a szivattyúház hossztengelyével párhuzamos szívóaknában egymás után következnek, illetve, ha a szívóakna tengelye az épületre merőleges, egymás mellett vannak. Az első esetben a szívóakna elhelyezése és az épülethez való csatlakozása hidraulikai szempontból nem mondható szerencsésnek, mert a víz 90°-os irányváltozással jut a szivattyúk szívócsövébe. További hiba, hogy pl. két szivattyúegység közül az első elszívja a vizet a második elől és így a második szivattyúnál az elsőhöz, illetve a lecsapoló főcsatorna vízszintjéhez képest, deciméterrendű leszívás (depresszió) áll elő. Ez átemelési munkában is többet jelent, különösen a vízfolyás szerinti második gép számára. A második esetben a szívóakna elhelyezése hidraulikailag nem kifogásolható. A szívóaknák alapozása általában mélyebb volt, mint a szivattyúházaké. Az akna falai túlságosan vastagok voltak, mert a század elején a vasbetonszerkezetek alkalmazása még nem volL általánosan elterjedt. Maguk a szivattyúházak elég vastag (60 —80 cm), vasalás nélküli betonlemezre épültek. Ezeket az alaplemezeket az akkori szokásoknak megfelelően téglabetonból készítették (a beton adalékanyaga nem kavics, hanem jól kiégetett téglából készített, elég nagy szilárdságú, téglatörmelék volt). A vasalás nélküli lemezek építése természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy az alaplemez könnyen megrepedhet és javítása csak igen körülményes munkával lehetséges. Általános szokás volt, hogy az alaplemez fölé, a gépalapok közé, a gépház padlószintjéig a földet visszatöltötték és ebben helyezték el a rendesen téglából, esetleg betonból készült csatornákban a különféle vezetékeket. IIa figyelembevesszük továbbá, hogy a szívóakna esetleges megrepedése, vagy tömítetlensége folytán keletkezett szivárgás kiüregelő hatása miatt az alaplemez felfekvése sem volt teljes, érthető, hogy könnyen támadhattak rajta repedések. Ezzel aztán együttjárt az oldalfalak megrepedése is, amint több belvízátemelő szivattyútelep példája mutatja.