Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

1. szám - V. de Chatel Rudolf: Az 1953. jan 31-febr. 1-i árvízcsapás Németföldön

A németalföldi árvízcsapcts 89 Németalföldön az árvédelem, mint ősrégi feladat, decenti^lizált érdekeltségi szervek, az ú. n. „Watersehappen" (ármentesitő társulatok) hatáskörébe tartozik. Az árvíz után elhangzott egyes nyilatkozatokból arra lehet következtetni, hogy a részben még a 17. és 18. századból származó gátak karbantartása nem mindenütt felelt meg a követelményeknek. Mégis bizonyos, hogy a gátszakadásokat javarészt a páratlanul magas vízállás okozta. Vagy a hullámverés csapott át a koronán, vagy egyszerűen meghágta a gátat a víz és a mentett oldali rézsűk elhabolása idézte elő a szakadást. Néhány esetben a gát vonalvezetésében (csatlakozások kikötőpartokhoz) található a szakadás oka, másutt abban, hogy az utóbbi években végzett munkálatok alkalmával a gát testét megbolygatták. A gátak vízfelőli rézsűinek építési módja sehol sem volt gátszakadás oka. A bekövetkezett gátszakadásoknál tett megfigyelések alapján a gátszerkezetek az alábbiak szerint váltak be. 1. Vízfelőli rézsűk. Kevéssé veszélyeztetett helyeken a jó, sűrű gyepesítés elegendő védelmet jelent. A partok kőburkolata általában jól tartotta magát, legjobban a bazalt kövezet, aszfalttal kiöntve még jobban. Az egyéb burkolatok közül kitűnően beváltak az aszfaltbeton burkolatok; a betonlemezek jobban, mint várták, a nagy egységek kevésbbé jól. A rézsűk 'szokásos hajlása (1:4, 1 :4,5) megfelelő. Magas előterep és ezt védő partfalak nem igen befolyásolták a gátak ellenállását, ill. pusztulását. Alacsonyabb vízállásoknál mégis nagyon hasznosak, és sokszor nagyon megkönnyítik a gát helyreállítását. 2. A gátkorona. A gáton épített zárt útburkolat sok helyen megelőzte a gátszakadást. A gátkoronán emelt hullámvédő falak sok tekintetben kedvezőtlennek bizonyultak, mert megszakítják a rézsű folytonosságát, felvetik az átcsapó vizet, amely messzebb lezuhanva, kikezdi a mentettoldali rézsüt. 3. Mentettoldali rézsűk. Mint említettük, ezek bizonyultak a gátak legsebezhetőbb pontjának. Pusztulásuk okai: a) a koronán átözönlő víz, vagy b) a koronán átcsapó hullámverés elmosta őket, vagy c) felpuhultak és megcsúsztak. A pusztulás hol a gát lábánál, hol a rézsű fele-magasságában, hol még magasabban kezdődött. Szerepet játszanak ebben a rézsű lejtése és padkájának magassága, a gát anyaga (sok helyütt kitűnt, hogy gátak, amelyekről úgy hitték, hogy agyagból vannak, homokos anyagból álltak), a vízfelőli rézsű vízzáró képessége, és a szárazfelőli rézsű lábának víztelenítése, valamint a rézsű burkolata. A tapasztalatok alapján kialakult vélemény szerint a gátak mentettoldali rézsűit úgy kell megerősíteni, hogy a burkolatuk feltétlenül megakadályozza a kimosást, és enyhe hajlásúk kizárja megcsúszásukat. Mindez tetemes költségekkel jár. Csupán az összes rézsűk aszfaltburkolata több száz millió hollandi forintba kerülne. A gátak helyreállítási munkáit nem lehet e rövid összefoglalás keretében részletesen ismertetni. A szerencsétlenséget követő első időben — viharban, esőben, sötétségben, — homokzsákokkal, agyaggal, rőzsével, kövekkel és néha cölöpökkel tákoltak össze némi védelmet a tenger folytonosan ismétlődő támadása ellen. Csak homokzsákot 15 milliót használtak így fel: nem kis részben távoli országokból hozták őket repülőgépen. Egyes helyeken kimustrált hajókat süllyesztettek el, de ez nem mindig volt szerencsés, mert a víz sodra miatt sokszor nem sikerült a hajót a kívánt helyzetbe hozni. A szakadások helyén dagálykor befele, apálykor kifelé áramló víz 20—30 m mély árkokat mos ki, amelyek hátráló erózióval gyorsan fejlődtek. Ezért általában a mentett oldalon készült körgáttal zárták a szakadásokat. A terep rőzsepokrócokkal való biztosítása után kőhányással,