Vízügyi Közlemények, 1953 (35. évfolyam)

2. szám - III. Ihrig Dénes: A tiszai árvédelem fejlesztése

234 Ihrig Dénes ^ Mikor a Tiszaszabályozás 1846-ban megindult, az árvizeknek a hegyvidéken való részbeni tarozásáról szó nem lehetett. De ez a megoldás nem is lehetne az Alföld árvédelmére biztonságos akkor sem, ha műszakilag, pénzügyileg és politikailag reális alapon nyugodna. Az európai folyókon kiépített víztárolók nyújtotta tapasztalatok azt mutatták, hogy a visszatartó-medencékkel elérhető árvízcsökkentő hatás helyileg korlátozott, és a csapadékterület növekedésével gyorsan meg is szűnik. Mutatja ezt a legnagyobb felsőtiszai víztározó-lehetőségre, a visóvölgyire, vonatkozó számítás, amely szerint a tározás árvízcsökkentő hatása Tokajig fokozatosan csökkenik, majd megszűnik. Árapasztó-csatornákkal sem lehetett volna megoldani a Tiszavölgy ármentesítését, mert az óriási víztömegek levezetésére a Tisza hatalmas ármedre szükséges. Csak Szegednél lehetett volna könnyítést elérni a Maros árvizének eltérítésével azáltal, hogy a vizét valamely alsóbb ponton vezetik a Tiszába'. Maradt tehát két út: mederszabályozással kedvezőbb vízlefolyási viszonyok teremtése, és árvédelmi töltések építésével az árvizek szétterülésének megakadályozása. A Tisza a síkságon a meder szabályozása előtt rendkívül csekély esésű, jól beágyazott, de igen kanyargós volt. A folyó nem a legrövidebb úton, a legnagyobb esés irányában folyt, hanem arra vette útját, amerre a legkisebb ellenállást találta, ezért a leglágyabb rétegekbe ágyazta be magát. Vizeinek lefolyása a sok kanyarulat és a rendkívül kicsiny esés miatt igen lassú volt, ha pedig túllépte a partját, az elárasztott területekről igen lassan húzódott vissza. A Tiszaszabályozás nagy műszaki elgondolója Vásárhelyi Pál, míg az a meghívott szakértő, akinek véleménye sokban befolyásolta a szabályozás ügyét, Paleocapa Péter volt. Vásárhelyi a meder rendezését és a meder fejlesztését tartotta legfontosabbnak, azért először 101 kanyarulat átvágásával a folyó útját akarta megrövidíteni, hogy esését növelje, és az árvizek levonulását meggyorsítsa. Árvédelmi gátjait is közel, 300 — 1000 méterre akarta helyezni, hogy mederfejlesztő hatásuk érvényesüljön. Paleocapa a Tiszaszabályózást kizárólag az ármentesítés szempontjából nézte, és mindenek előtt az árvizek káros kiöntésének megszüntetését javasolta. A folyót lehetőleg az eredeti állapotában akarta megtartani, és a kanyarok átvágását csak 42 helyen — az alsó és a középső szakaszon —' tartotta helyesnek, a töltéseknek pedig nagyobb, 1000—2000 m távdlságot javasolt. A helyes út — mint ahogy a későbbi tapasztalatok bizonyították — a két kiváló mérnök véleményének összevetése lett volna. Az átvágásokat — kivéve a nagyobb esésű tiszabecs—tokaji szakaszt — Vásárhelyi, míg a töltéseket Paleocapa elgondolása szerint kellett volna megvalósítani. Ezzel az árvizek levonulásának ideje megrövidült volna, és az ármeder nagyobb tározóképessége miatt az árvízszintek sem emelkedtek volna olyan mértékben, mint ahogy egy évszázad alatt bekövetkezett. Mind a kettő az árvédelmi biztonságnak lényeges kérdése. A szabályozási munkák végrehajtásában a tervezők egyike sem működött közre és a rendszertelenség jelei mutatkoztak rajta. Az első ket évtizedben elkészült az átvágások legnagyobb része, de rendszer nélkül. A töltések vonatozásában nem követték a tervet, hanem igen sok helyen megtartották a már meglévő kis gátak helytelen vonalozását, vagy a birtokosok szabták meg a töltések vonalait. Ezért az ármeder szélessége helyeként túlságosan lecsökkent, másutt nagy mederkanyarulatokat került meg a töltés, ami duzzasztásokat és keresztirányú áramlásokat idézett elő. A Tiszaszabályozás végrehajtása során elkövetett és az árvédelemmel összefüggő hibákat Iványi szerint az alábbiakban sorolhatjuk fel : 1. A tiszabecs (országhatár)—tokaji szakaszon túlságosan sok az átvágás. Ezek az árvizek gyorsabb levezetésével az alsóbb szakaszok helyzetét súlyosbították.