Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)
2. szám - VI. Szígyártó Zoltán: Városi csatornahálózatok esővízkiömlőinek méretezése
'310 Szígyártó Zoltán Imhoff eljárásának felhasználásával ez a közelítés aránylag egyszerűen oldható meg, mert az egyes szennyvízbevezetések között csupán a biokémiai oxigénigény változását kell figyelemmel kisérni a 3. példában közölt módon, és az egyes alsóbb helyek megengedhető megterhelését az (5) vagy (6) képlettel közvetlenül számíthatjuk. Kettőnél több szennyvízbevezetés esetén Fair eljárása ennél valamivel nehézkesebb, mert az oxigénháztartás számíthatósásága érdekében a pillanatnyi telítettségi értékek meghatározása mellett ki kell számítani az egyes alsóbb szennyvízbevezetési pontokra vonatkozó B x értékeket is. Az eddig közöltek alapján azonban ez a kérdés is megoldható, s épen ezért ennek az esetnek a részletes tárgyalására nem is térünk ki. Csupán utalunk arra, hogy az egyes szennyvízbevezetések alatti biokémiai oxigénigény és a pillanatnyi telítettség értékét a 3. példában közölt eljáráshoz hasonlóan súlyozott középpel kell kiszámítanunk, és az oxigénháztartás Fair szerinti számítását az ismertetett módon minden szennyvízbevezetés helyére meg kell ismételni. 5. Egyetlen ponton tehermentesített csatornahálózat esővízkiümlőjének biokémiai méretezése Az egyesítő rendszer alkalmazhatóságának biokémiai feltételeit összefoglalva, rátérhetünk tulajdonképeni feladatunkra: az esővízkiömlők méretezésére. Az első feladat annak a vízhozamnak a megállapítása, melynek okvetlenül bent kell maradnia a csatornarendszerben, vagyis amelyet a befogadó vízének biokémiai feltételei következtében még a legnagyobb záporok esetében is mechanikai tisztítás alá kell vetni. A feladat megoldásának alapgondolata az, hogy az esővízkiömlőhöz érkező vízben kétféle szennyeződés van. Az egyik, — amelynek naponkinti teljes egynapos biokémiai oxigénigénye átlagosan 0 1 g/nap, — oldott, illetve le nem ülepíthető, lebegő állapotban van, és így a mechanikai tisztítás után is érintetlen állapotban kerül a befogadóba. A másik fajta szennyeződés mechanikai tisztítással eltávolítható, tehát — záporok idejétől eltekintve, — nem terheli a tisztítótelepet elhagyó szennyvizet. Legyen ennek az utóbbinak naponkinti teljes egynapos biokémiai oxigénigénye átlagosan 0 2 g/nap. Az esővízkiömlőn távozó vízzel ennek az utóbbi szennyeződésnek egy része is a folyóba jut, s így az esővízkiömlő bizonyos fokozott megterhelést okoz a befogadóban, amiért biokémiai szempontból is méretezésre szorul. A vízfolyásnak természetesen van egy felső megterhelhetőségi határa 0 g/nap oxigénfelvételnél. A méretezés alapfeltétele így nyilván az, hogy a befogadóba amúgyis bekerülő 0 1 g /пар megterhelésen felül csupán annyi többletterhelés engedhető meg, hogy a kettő összege alatta maradjon, vagy legföljebb elérje az előzőekben említett 0 g/nap értéket. A feladat megoldhatósága érdekében két feltevésre van szükségünk. A számítások bonyolultságának elkerülése, s áttekinthetőségük megőrzése végett nem vesszük figyelembe egyrészt azt, hogy a csatornából érkező csapadékvíz némileg megnöveli a befogadó vízhozamát, és így oxigénfelvevő képességét. Másrészt feltételezzük, hogy a csatornában teljes elkeveredés jön létre, vagyis a szennyvíz töménysége esőzés idején is azonos a csatornaszelvény minden részében, vagy másképen: az esővízkiömlő alatti szakaszon a csatornában maradó szennyeződés egyenesen arányos a bentmaradó vízmennyiséggel. Ez az utóbbi feltevés természetesen szigorúan véve nem helytálló, mivel az ülepíthető szennyeződés egy része úszó iszap alakjában a felszínen lebeg, míg a másik a fenék közelében jut tova. A számításainkban szereplő és az előzőekben már említett bizonytalanságok miatt azonban ettől nyugodtan eltekinthetünk. Ha tehát az esővízkiömlőhöz bármikor érkező szennyvízhozamnak m-szerese folyik tovább a csatornahálózatban a tisztítótelep felé (m 1), a tehermentesítő
