Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)
2. szám - V. dr. Kessler Hubert: Karsztvizek feltárása
/1 karsztvíz feltárása 223 jódhiány következménye, amit jódozott konyhasó bevezetésével kívánnak ellensúlyozni. Az egyes karsztvíztípusoknál változik a kalcium- és magnéziumtartalom aránya. Ez felhasználás szempontjából ugyan lényegtelen, de az arányból következtetni lehet arra, hogy a víz földalatti útjában főleg mészkövön vagy dolomiton haladt-e át? A dunántúli, főleg dolomiteredetű karsztvizeknél a kalcium-magnézium arány közelítőleg 1: 1 és 1: 5 között váltakozik. A Bükk-hegység főleg mészkőeredetű karsztvizeinél ez az arány kb. 1: 10. Ha a karsztvíz keménysége ivóvíz szempontjából nem is kifogásolható, annál nagyobb gondot okoz ipari felhasználás esetében, ahol a víz ilyenfokú keménysége gyakran már nem kívánatos. Ha azonban lágyításra kerül sor, a lágyítóberendezésekkel kapcsolatos műszaki okokból megkívánják, hogy a víz kémiai összetétele, elsősorban keménysége állandó legyen. A mesterségesen kitermelt és a nagyobb mélységből eredő karsztvizeknél ez a követelmény kielégíthető. A karsztvíz ilyen esetben hosszabb földalatti utat tesz meg, nem változik közvetlenül a csapadék mennyiségével és ezért egyenletesen oldja a mészkőből és dolomitból a keménységet befolyásoló kalcium- és magnéziumionokat. Az ilyen vizekkel táplált ipartelepek lágyítóberendezései tehát egyenletesen működhetnek. Más a helyzet a leszálló karsztvízből táplálkozó források esetében. Ezek a források közvetlenül a felszínre hullott, a csapadékviszonyoktól függő sebességgel haladó és ennek megfelelően különböző mennyiségű kalciumot, magnéziumot oldó, erősen fluktuáló keménységű vizet szolgáltatnak. Nagyobb vízhozam esetén nemcsak az oldásra rendelkezésre álló idő csökken, hanem a víz mennyiségéhez képest csökken az oldási felületet nyújtó nedvesített keresztmetszet is. A vízhozam növekedésével egyidejűleg tehát lágyul a víz. Ezt a keménységváltakozást az ilyen forrásokból táplált ipartelepek lágyítóberendezésének tervezésénél figyelembe kell venni. A fentiekhez szorosan kapcsolódik a kars ztforr ások, vízhoz amának és a [ japq dékkal való összefüggésnek kérdés e is. Azok a leszálló karsztvízből táplálkozó források, amelyek mészkőből erednek, másképen reagálnak a csapadékra, mint a dolomitból eredők. A mészkőből eredő források általában igen rövid idő alatt — néhány órától 4—5 napig terjedő időn belül —с érzik meg a csapadékot. Ezeknek a forrásoknak többnyire jól kialakult barlangjárataik vannak, amelyek a levezetendő vízmennyiséggel szemben nem fejtenek ki nagyobb ellenállást. A nagyobb csapadék okozta víztöbblet tehát gyorsan, akadálytalanul folyhat a forrás felé. Ilyen esetben szűrődésről természetesen nem lehet szó. Ha a víz a felszínről zavarosan érkezik a földalatti vízrendszerbe, nem tisztul meg lényegesen, hanem zavarosan ömlik a forrásból. De akkor is lehetséges a víz megzavarosodása, ha a csapadékvíz a felszínről tisztán érkezik a forráshálózatba. Az aktív forrásjáratok ugyanis esetleg nem tudják a megnövekedett víztömeget elég gyorsan elvezetni, amiért a víz egy része a magasabban levő, régi, kiapadt járatokba kényszerül és felzavarja az agyagos lerakódásokat. Ilyen időszakos zavarosodások sok kellemetlenséget okoznak néhány régebben tervezett vízműnél. Kedvezőbbek a d olomitból ered ő források. Dolomitban ritkák a tág barlangjáratok. A víz inkább szűk hasadék;>kban, a~ dolomit kataklázisos szerkezetéből származó hajszálerekben, nagy súrlódási ellenállást legyőzve közlekedik. Itt nincsen lehetőség olyan nagyfokú vízhozamemelkedésre, mint -a mészkőben. A víz zavarosodásától sem kell tartani. A nagyobb csapadék okozta vízhozamtöbblet csak nagy késéssel jelentkezik. Bár kétségtelen a karsztforrások hozamának a csapadékviszonyokkal való összefüggése, eddig nem sikerült erre szigorú, törvényszerű szabályosságot kimutatni.
