Vízügyi Közlemények, 1951 (33. évfolyam)

1. szám - I. A magyar Dunaszakasz szabályozásának kérdései

A Felsöduna 11 Ott, ahol a szabályozási vonal a part mellé került, a partot elmosás ellen védeni kellett : ' partbiztosításokat készítettek. Ahol a szabályozási vonal a mederbe került, helyén párhuzamművet kellett létesíteni, ahol pedig szigetre esett, átvágás készült. Az átvágott szigeteken a kialakítandó meder partjainak biztosítása céljából kődepóniákat helyeztek el. A partbiztosítások (1. ábra) esetében a partokat 1,5 : 1 hajlású rézsűben lenyesték ós a O-víz feletti -f- 2 m magasságig érő (a pozsonyi vízmérce O-pontjának lesüllyesztése óta ez megfelel a -j- 4 m-nek) 2 m koronaszélességű és 1,5 : 1 rézsűjű lábazati kőhányást építettek. Erre a lábazati kőhányásra támaszkodott a tulajdonképeni partbiztosítás. A lenyesett partot előbb 15 cm vastag rétegben törmelékkővel vagy durva kaviccsal borították, majd erre 25—30, esetleg 50 cm vastag terméskő-terítést helyeztek. A lábazati kőhányást nem burkolták, mert alámosás következtében időnként megrogyhat, amikor is kőanyagát pótolni kell. A partot azonban olyan helyen, ahol erős támadásnak volt kitéve, kőburkolat alakjában képezték ki. A kőburkolatot a part szintjében 1 m szélességben Vízszintes irányban meghosszabbították. A szabályozási vonal a lábazati kőhányás 2 m széles koronájának közepére esett. A párhuzamművek (2. ábra) koronaszélessége 2 m, 25 cm-es bogárháttal. Koronamagasságuk a Bős feletti szakaszon az eredeti, vagyis a vízmércék süllyesztése előtti 0-víz felett + 3 m, a Bős alatti szakaszon -f- 2,75 m; rézsűjük a víz felől 1,5 : 1, a part felől 2 : 1—1,5 : 1. A kísvíz színében a meder felől néha 2 m széles padkát is kaptak. A pár huzamműveket véglegesítésük alkalmával burkolattal látták el : 30 cm vastag ékeletlen burkolatot készítettek, szárazon, habarcs nélkül. Az átvágásokat (3. ábra) 80—100 m szélességben emelték ki. A tereptől a víz színéig kézi erővel, kubikusmunkával távolították el az anyagot ; a víz alatti rész kiemelését kotróval végezték — 2,0 m mélységig. Tehát nem emelték ki az egész szelvényt, hanem csak mintegy 1/

3—% részét, a szelvény többi részének eltávolítását — az akkori szokásnak megfelelően — a kotrott vezérárokba bevezetett víz elevenerejére bízták. Az átvágásoknál a szabályozási vonalak mentén elhelyezett terméskő depóniák (4. ábra) 1 m magasak voltak. Szélességük a terepmagasság szerint változott, úgy, hogy a folyóm ét erenkénti kőmennyiség elegendő legyen ahhoz, hogy amikor az átvágás fejlőrése folytán a part elmosás eléri a tervezett szabályozási vonalat, a lehullott kő az új partot a mederfenékig megvédje. A mellékágakat el kell zárni, hogy a közép- és kisvizek el ne szökjenek,, és a főmeder vízmélysége ezáltal ne csökkenjen. Az elzárások (5. ábra) vagy a mellékágak elején létesültek, tehát párhuzammű jellegűek, s így beleestek a szabályozási vonalba, vagy pedig lejjebb, a mellékág medrére keresztirányban épültek, ezek a mellékág-elzárások (6. ábra). A keresztgátak a hosszabb párhuzamműveket a partba kötik be, s a mögöttük lévő mederrészt zárják el. Az elzárások a párhuzamművekhez hasonlóan épültek, rendszerint azonban valamivel erősebbre ; a mentett oldali rézsűnek is adtak a korona alatt 2 m mélyen 2—8 m széles padicát. Ezeket az elzárásokat a ki'svíz színétől felfelé kővel burkolták. A mellékág-elzárásokat olyan helyekre tették, ahol a meder lehetőleg egységes, partjai pedig egészségesek. Az elv az volt, hogy inkább kerüljön a mű mélyebb mederbe — noha ott nagyobb a szerkezeti magassága és a keresztszelvénye — mintsem zátonyra, alacsonyabb testtel. Az átbukó, vala-