Vízügyi Közlemények, 1950 (32. évfolyam)

1-2. szám - V. Szakirodalom

132 Szakirodalorh A szóbanforgó hatalmas terület vízrendezése igen nehéz feladat, mert a főváros környékének fokozatos városiasodása következtében (a vízzáró burkolatú felületek növekedése folytán) a csatornák esővízterhelése rohamosan növekszik. Nagyméretű (3,40 m belső átmérőjű) övcsatornák és a hálózatot tehermentesítő árapasztók, továbbá esővíztárolók épülnek. A részletek ismertetése messzire vezetne, de a nagy területre kiterjedő szennyvízelvezetés szervezetének tanulmányozása Nagy-Budapest szennyvízproblémáinak megoldásánál

2 hasznunkra lehet. Muszkalay László. Dr. Imhoff Károly: A szennyvízkérdések Németországban a háború alatt. (Die deutsche Abivasser-Wissenschaft in der Kriegszeit 1939—1946) GesundheitsIngenieur, 68. évf. 3. szám, München, 1947. — 65—70. old. E. Т. O. 628.3 (43) A háborús készülődés éveiben Németországban máról-holnapra új ipartelepek keletkeztek, amelyeknek szennyvizét meggondolás nélkül vezették be a vízfolyásokba. Ez a folyók nagymértékű elszennyeződésére vezetett. A hadiipari üzemekkel szemben a hatóságok keze meg volt kötve. A gyártást nem lehetett korlátozni. Sok új szennyvízfajtának a tisztítási módszere sem volt ismeretes és ha a hatóság el is rendelte a megfelelő derítést, gyakran nem állott rendelkezésre a berendezés megvalósításához szükséges építőanyag. A háború kitörése után a helyzet csak rosszabbodott. A folyók elszennyeződése ekkor már a hadiipar vízellátását veszélyeztette. A hatóságok és szakemberek ezért propagandát indítottak a folyók elszennyezése ellen. Figyelemreméltó azonban, hogy többnyire a városokkal szemben támasztottak szigorúbb követelményeket, ahelyett hogy az ipari vizek fokozottabb derítését írták volna elő. A városokkal szemben a hatóságok ilyen fellépésében közrejátszott, hogy abban az időben az öntözőtársulatokat propagálták. Az öntözőtársulatok a városoktól tetemes hozzájárulást vártak azon a címen, hogy megtakarítják a biológiai derítők költségét. A kérdés a háború befejeztével oldódott meg, amikor az ipari termelés csaknem teljesen megszűnt. A német vízfolyások elszennyeződése jelenleg ismét tűrhető, és feltehető, hogy a háború alattihoz hasonló súlyos helyzet egyhamar nem áll elő újra. A vízfolyásokba beengedhető szennyvíz mennyiségére nézve eddig egyszerűen a hígítás mértékét vették irányadónak. Higítási fokon a szennyvíz mennyiségének és a folyó közepes kisvízi hozamának viszonyát értették. Ez a jövőben nem lehet irányadó, mert nincs tekmtettel arra, hogy a szennyvíz sűrű vagy híg és, hogy a folyó a felsőbb szakaszon már milyen mértékben szennyeződött el. Helyesebb az új fogalom, a „szennyvizteher". Ezen a betorkolási helyen felüli folyószakaszt szennyvízzel terhelő lakosok számának és a befogadó közepes kisvízi hozamának hányadosát értik. A figyelembe veendő lélekszámot természetesen növelik az ipar „lakósegyenértékével", és csökkentik a közben fellépő öntisztulás értékével. Az eddigi számítások szerint a folyó közepes kisvlzhozamának 1 másodpercliter mennyiségére 30 lakos szennyvízterhe számítható. Ez az a határérték, amelyen felül a jövőben a városi szennyvíz biológiai tisztítását kötelezővé teszik. A szennyvíztisztítás módszerei a háborús években lényegében nem változtakA közelmúltban még leggyakrabban alkalmazott szűrőberendezések háttérbe szorulnak, mert a velük kiszűrhető anyag legjobb esetben 20%-a, de inkább csak 10%-a a jó ülepítőben visszatartható iszap mennyiségének. De a szűrőberendezések nemcsak kis teljesítményük miatt nem megfelelők, hanem azért sem, mert építésük és üzemük majdnem olyan költséges, mint az ülepítőberendezéseké. Végül szűrőberendezés esetén a gáztermelésre vagy trágyaként hasznosítható iszap nagyrésze felhasználatlanul a folyókba kerül, a berendezés hatása tehát — a felszínen úszó darabos szenny visszatartásával — leginkább csak esztétikai. 2 Lásd erről Becske : Budapest és környékének csatornázása. Vízügyi Közlemények 1942/1 —2. szám.