Vízügyi Közlemények, 1949 (31. évfolyam)

1-2. szám - II. Hetvenéves a Vízügyi Közlemények

6 Hetvenéves a Vízügyi Közlemények a magyar műszaki világ élvonalbeli folyóirata lett, de nyolc év multán, az I. világháborút lezáró 1918. évi összeomlás idején megszűnt. A feltámasztására irányuló 1923-évi első kísérlet mindössze két számot eredményezett (IX. évf.). Rendszeresen csak 1928-tól jelent meg ismét a Vízügyi Közlemények, eleinte évenkint 2—2 füzetben, majd 1934-től negyedévenkint. Sajó Elemér messzetekintő vízügyi politikájának egyik jelentős célkitűzése volt a nemzetközi tapasztalatcsere elmélyítése. Ezért 1932-től idegennyelvű kivonatokkal jelentette meg a Vízügyi Közleményeket, amelyek fokozatosan az egész világ vízügyi szakkörei előtt ismert és elismert folyóirattá nőtték ki magukat. Megbecsülést szereztek a határainkon túl alig ismert magyar műszaki kultúrának, megnyitottak minden ajtót külföldi tanulmányúton járó mérnökeink előtt és mind nagyobb tömegű értékes, a könyvárusi forgalomban nem is kapható cserekiadványt szereztek a vízügyi műszaki könyvtárnak. Ennek az értékes csereanyagnak a tervszerű feldolgozása céljából indult meg 1933-ban a ,,Szakirodalom" rovat, amely azóta is hatékonyan szolgálja az ifjabb szakíró-gárda nevelését. A háborús nehézségek miatt 1940-től mind rendszertelenebbül és mind kevesebb számban jelentek meg az egyes évfolyamok, a nemzeti ellenállás jeléül már 1939-ben elmaradtak az idegennyelvű kivonatok, majd az 1943. évi 1—2. számmal ismét megszűnt a Vízügyi Közlemények. De 1946-ban nemcsak az újbóli megindítását, hanem az elmaradt évfolyamok pótlását és az idegennyelvű kivonatok megjelentetését is elrendelte a kormány. Néhány vékony, egyetlen füzetből álló évfolyam után 1948-ban XXX. évfolyamát jegyezte, de valójában fennállásának 70. évéhez jutott el a Vízügyi Közlemények. A 70 éves mult legfontosabb statisztikai adatait az I. táblázat foglalja össze. A Vízügyi Közlemények jelentőségét azonban nem a kereken 20.000 oldalra rúgó terjedelem méri, hanem a tartalom. A 60 éves fennállásuk alkalmával kiadott tárgymutató (A Vízügyi Közlemények tartalomjegyzéke. Név-, földrajzi- és tárgymutató, 1879—1939. Szerk. Mayer László) bizonyítja, hogy nincs a vízépítés tudományának olyan területe, amelyről ne találna tájékoztatást a Vízügyi Közleményekben az elméleti kutató éppúgy, mint a gyakorlati tervező- vagy építőmérnök. Nagyszabású tervleírások (pl. Előterjesztés a Középduna szabályozása tárgyában [VIII. füzet] vagy A Kulpa folyó csatornázása Károlyvárostól a Száváig [1918/4—6. szám]), gazdagon illusztrált, terjedelmes tanulmányiiti beszámolók (pl. Cholnoky J. : Folyószabályozás és talajjavítás Kínában [XXI. füzet], vagy id. Maurer Gyula: Oroszország hajózó útjai [1911/1. szám]), nagyobb víziépítkezéseink leírása (pl. Az AlsóBega csatornázása [XXIX. füzet], vagy A balatoni kikötők [1937/3—4. szám]), doktori értekezések [pl. Benedek József: Kamarazsilipek fenékszerkezetének szilárdsági vizsgálata [XXX. f.], vagy Komlósi Imre: Űj eljárás a turbulens folyadékmozgás számítására [1942/3—4.]), és összefoglaló természetű gyakorlati közlemények (pl. Vízalatti sziklarobbantások a Soroksári Dunaágban [1931/1. szám], vagy Vonókötéllel dolgozó hernyótalpas kotrógépek [1933/2. szám], A betonkészítés újabb irányai [1936/4. szám]), a vízimérnökök valóságos kézikönyvtárává teszik a Vízügyi Közleményeket. A hidraulikai kutatás gyermekkorától a mai vízépítési laboratóriumok kísérleteiig, Dél-Afrika öntözőműveinek leírásától Norvégia vízierőműveiig és a Szovjetúnió messze északi vidékeit szelő Sztálin-csatorna ismertetéséig, a jávai rizstermeléstől a Boulder-gát építéséig mindenről talál benne maradandó becsű adatokat az olvasó. Nemcsak a vízépítés és a segédtudományok egy-egy fejezetének módszeres feldolgozása (pl. A pneumatikus alapozásról [1936/3], Az ivóvíz vizsgálata [1939/3—4], A barométeres magasságmérés [1918/1—3], Többváltozós egyenletek nomográfiai ábrázolása [XXVIII. f.], A talajtani ismeretek rövid össze-