Vízügyi Közlemények, 1948 (30. évfolyam)
2. szám - II. Dr. Mosonyi Emil: Magyarország vizeiről
168 DB . MOSONYI EMIL Ami az atomenergia kihasználását illeti — bármilyen kedvező és gyors legyen is a kutatás eredménye —, szintén nem vagyunk kedvező helyzetben, mert urán- és thoriumérctelepek híjján importra leszünk utalva. Éppen ezért szükségünk van arra, hogy a hazai földön lévő minden energiaforrást a lehető legjobb hatásfokkal kihasználjuk. Nagyon találóan rögzítette A. Winiger, a Schweizerischer Elektrotechnischer Verein 1947 szept. 6-án Interlakenben megtartott nagygyűlésén a svájci álláspontot, amelyet — lia a mi jóval szerényebb lehetőségeinkre redukálva, de mégis — magunkévá tehetünk: „Hazánk jelszava tehát továbbra is: a vízerők és tározók lehető legnagyobbmérvű kiépítése, és jól megfontolt leírási politika a vízerőművek tőkeköltségének az évek során olyan mérvű csökkentése céljából, hogy a legnagyobb meglepetések se érinthessenek bennünket. Csupán teljesség kedvéért említsük meg továbbá, hogy az urán- ós thoriumkészletek nem kimeríthetetlenek, míg a víz örök körforgásban rendelkezésünkre áll. Természetesen teljes mértékben elképzelhető, hogy a jövendő évtizedekben hőenergiaszükségletünk fedezésére szén és olaj helyett atomtüzelőket kapunk, és hogy külföldi nagy atomerőművekből csere útján szerzünk alapenergiát, de a mi esetünkben sohasem lehet hidraulikus vagy atomenergiáról szó, hanem legfeljebb hidraulikus és atomenergiáról." E mellett nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy az atomenergiakihasználás jelenleg leginkább kikutatott eljárásainál az atomenergia felszabadítására használt nyersanyagok tulajdonképen csak a szenet pótolják. Ezeket az anyagokat — urán, thorium stb. — különleges atomkályhákban bontják, amelyekhez éppúgy csatlakozik a gőzturbina és a generátor, mint az egyébfajta hőerőműveknél. Minthogy a hőerőművek energiatermelési egységköltségében a szénköltség csak 20—25%-kal vesz részt, nyilvánvaló, hogy a szénnek atomenergiával való pótlása révén várható forradalmi újítás nem jelenthet feltűnő költségcsökkenést, mert hiszen a 75%-os állandó költségösszetevő változatlanul megmarad. Ha az eddig elmondottakat figyelemmel kísértük, méltán felvetődhetik az a gondolat és kívánság, hogy a két világháború okozta hosszú szünet után vizsgáljuk meg ismét a korszerű szempontok figyelembevételével vízerőinket, és vizsgáljuk felül azt a régebbi, ma már elavultnak tekinthető álláspontot, amely kisesésű vízerőink hasznosítását olyan hosszú időn keresztül elvetette. Vízerőkincsünk helyes értékeléséhez szükséges első lépés az elméleti vízerőkészlet korszerű feltételek alapján való feltárása. Ennek ismertetése előtt azonban feltétlenül megokolt egy rövid történeti visszapillantás, hogy az e téren végzett magyar kutatásokból és irodalmi közlésekből kiindulva közelítsük meg kitűzött feladatunk megoldását. 2. Történeti összefoglalás. Az első kérdés, amelyet fel kell vetnünk: készült-e egyáltalán Magyarországra vonatkozó vízerőkataszter? Készült, de a feleletet nem elegendő egyszerű ,,igen"-nel megadni, mert Viczián Ede idevágó munkája nemcsak hazai, hanem világviszonylatban is úttörőnek nevezhető. Ha mégis bonckés alá vesszük Viczián adatait és feldolgozásának módszerét, azt nem azért tesszük, mintha Viczián érdemeit csorbítani akarnók, hanem annak bizonyítása végett, hogy a maga idejében korszerű, kiváló kutatás eredményei az azóta eltelt, és a vízerőhasznosítás tekintetében fordulópontnak tekinthető félévszázad távlatában már nem mértékadók és korszerűek. Viczián Ede elévülhetetlen érdemeiből ez a megállapítás mit sem von le. Inkább mi válnánk az ő szellemi örökségéhez méltatlan utódokká, ha nem ismernők fel kellő időben a megváltozott helyzetet, és nem igyekeznénk mielőbb a műszaki és gazdasági élet mai fejlődési állapotának megfelelő képet adni a kérdésről. Viczián Ede, az Országos Vízépítési Igazgatóság 1897—1903 közt végzett felvételei alapján összeállított, „Magyarország vízierői" című művében 1905-ben, majd 1913-ban közreadta a Kárpát-medence nyers vízerőkészletének kimutatását.
