Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - II. Zaitz László: A csatornázás múltja és történeti fejlődése

4 ZAITZ LÁSZLÓ Jeruzsálemben Dávid király idejéből származó 2 méter magas és 60 cm széles, sziklába vágott mintegy 600 méter hosszú csatornát találtak. Ennek eredetileg boltozott teteje volt, később azonban lapos kövekkel fedték be. A klasszikus ókori népek: így tehát a görögök is, a csatornázás tudománya tekintetében már elődeik tapasztalataira támaszkodhattak. Athén csatornázása, a maradványokból láthatólag, hosszú fejlődés eredménye. A csatornáikat részben kőbe vésték, részben égetett agyagcsövekből építették. Ezeknek a földalatti csatornáknak segélyével a szennyvizet a messzebb fekvő lapályokra osztották el. Igen valószínű, hogy a szennyvíz öntözésre szolgált és talán itt találunk rá a szennyvízzel való öntözés ősére. Rómában Tarquinius Priscus Kr. e. 514-ben egy etruszk mérnökkel építtette meg a Cloaca Maxima nevű, általánosan ismert csatornát. Az építést szükségessé tette Róma hét dombja között elterülő mocsaras, ingoványos terület lecsapolása. A csatorna voltaképen egy patak vonulatát követi, ezt a patakot rendezték, mélyítették és végül beboltozták. Eredeti hossza 738 méter volt, legnagyobb belmérete 4-27 méter. Róma fejlődésével arányban, újabb és újabb gyűjtőket építettek. Tiberius Kr. e. 15-ben egy állást is rendszeresített, melynek betöltője a csatornákat tartotta rendben és feladata volt a Tiberis tisztasága felett őrködni. Hangzatos címe „curator alvei et riparum Tiberis et cloacaruin" volt. Feljegyzések maradtak, melyekből kitűnik, hogy egyízben az eltömődött csatornák tisztítása és helyreállítása vált. szükségessé, mely célra a cenzorok 1000 talentumot (körülbelül 5 millió pengőt) fordítottak. Közismert az is, hogy amikor egy új adónemet, a „cloacariumot" rendelték el, a nép zúgolódott, hogy a császár ilyen kevéssé illatos forrásból szerzi a pénzt. A császár azzal az azóta szállóigévé vált mondással válaszolt: „pecunia non olet". Rómának nem volt minden utcája csatornázva. Ahol a csatorna hiányzott, a kövezetbe folyókákat véstek, melyek egyrészt a kocsiknak keréknyomul szolgáltak, másrészt a csapadékvizeket a szegélykő mellett elhelyezett víznyelők útján a legközelebbi utcai csatornába vezették. Ez a csatornarendszer hosszú időn át csakis a talajvíz és csapadékvíz elvezetésére szolgált. Ami az emberi ürülék eltávolításának módját illeti, nem látunk tisztán. Valószínű, hogy trágyázásra használták fel, mert már Plinius említi, hogy az emberi fekália a madaraké mellett a legjobb trágya. A római házakban sehol sem találtak pöcegödröt. A konyha függelékét képezte a szükséghely, melyben vázákban gyűjtötték az ürüléket, azt a házak elé az utcára állították és rendszeres szolgálat révén elfuvarozták. Julius Caesar alatt — mint azt írásos bizonyítékok igazolják — terjedt el a „tout á l'égout" elv, azaz minden használati víznek ás ürüléknek a csatornába vezetése. Vespasianus császár alatt kezdődött a nyilvános illemhelyek létesítése. Diocletianus alatt már 144 drb. volt Rómában. A római technikai tudás nem korlátozódott az anyaország területére. Spanyolország, Afrika és Franciaország számos városában találkozunk római eredetű csatornákkal. A késő római kor csatornázási technikáját a legszebben Pompei romjai mutatják, ahol összefüggő csatornahálózat és vízöblítéses klozetokat tártak fel.