Vízügyi Közlemények, 1941 (23. évfolyam)

1-2. szám - VII. Bauer Sándor: A belvízrendezés kérdései

A BELVÍZRENDEZÉS KÉRDÉSEI 71 A csatornaméretnek természetesen van egy bizonyos gyakorlati határa; ez alá menni a későbbi fenntartási költségekre való tekintettel nem szabad. A fenékszélesség legalább 50 cm. A csatorna oldallejtőinek hajlását nem lehet szabványosítani. Ha a területigénybevételt különleges gazdasági okok nem befolyásolják, a talaj minősége szabja meg. Az Alföld mélyebb területein 5—10 dm mély humuszos kötött anyag alatt rendesen kevésbbé kötött homokos rétegek következnek. Ilyenkor célszerű csészeszelvényt alkalmazni, amelynek oldala meredekebb lejtővel indul és parabolikusan csatlakozik a fenékhez. Ha egyenes oldallejtőkkel és fenékkel épül is a csatorna, idők folyamán magától ki szokott alakulni a csészealakú szelvény. Az alföldi ármentesítő társulatok főfeladatukkal, az ármentesítéssel. párhuzamosan több-kevesebb sikerrel megoldották belvízrendezésüket is. Később, ahogy az Alföld népe szaporodott és fejlődött a mezőgazdálkodás, mindig több és több, tavasszal vízállásos — a régebbi katonai térképeken „Im Hochsommer trocken" jelzésű — legelőterületet és nádast tettek szántófölddé, mert a társulatok főcsatornái levezették róla a vizet. így megszűnt sok természetes tároló, másrészt gyorsult a vízlefolyás, sőt sokszor, kis vízválasztógerincek átvágásával, növekedett a csatorna vízgyűjtőterülete is. Természetes tehát az a meglehetősen általános hiba, hogy nedves években a főcsatornák nem bírják oly gyorsan levezetni az odaérkező víztömegeket, hogy a növekedő gazdasági igények hiánytalanul kielégüljenek. Semmiesetre sem lehetnek kielégítők azok a csatornák, amelyeknek a méretezésénél az előbb említett 30—60 napos késleltetést vették számításba. Érthető ezek után, hogy a társulatok belvízlevezetési rendszerükben már az általánosnál alig vizesebb esztendőben is kénytelenek a fokozatos elzárás elvét érvényesíteni, ami tulajdonképen csak a nagyobb katasztrófa elhárítására alkalmazott kényszermegoldás. A fokozatos elzárás ugyanis el sem képzelhető úgy, hogy a mezőgazdasági művelésben, sőt sokszor lakóépületekben is, komoly károkat ne okozzon. Hogyan lehet már most ezen az állandóan növekvő súlyos bajon segíteni? 1. Az első és legegyszerűbb megoldás az volna, ha a belvízrendezésbe utólagosan bekapcsolt területeknek legalább bizonyos hányadán a szántóföldi művelésről újra visszatérnénk a — lehetőleg öntözéssel egybekötött — rétművelésre. így az Alföld példátlan takarmányhiánya megszüntethető volna, megjavulna az Alföld silány állatállománya és megoldódnék a trágyahiány kérdése is. Ez a megoldás azonban csak nagyon szűk keretek között jöhet tekintetbe ott, ahol az új települések megengedik. 2. A második megoldás a főcsatornák bővítése és a szivattyútélepek teljesítőképességének fokozása. Ez a megoldás ott felel meg a legjobban, ahol a főcsatornák nem vágnak át szélesebb magas hátakat és nem túlságosan hosszúak, mert ilyenkor a csatornaszélesítés nem von el túlságosan sok területet a kiemelt föld elhelyezésével a termeléstől. 3. Ahol a torkolati szivattyútelep teljesítménye nagyobb, mint a hozzávezető főcsatorna vízvezetőképessége, vagy a nagyon hosszú kisesésű csatornáknál, szóba kerülhet a csatorna esésének növelése kis emelőmagasságnál nagy teljesítőképességű, olcsóüzemű, függőleges tengelyű szivattyú közbeiktatásával. Ennek a módnak alkalmazása még a hazai drága üzemanyaggal is gazdaságos, különösen ott, ahol a kisebb