Vízügyi Közlemények, 1941 (23. évfolyam)

1-2. szám - XIX. Vörösmarty Kálmán: Az árvízkárosultak építkezéseinek megszervezése és lebonyolítása

192 VÖRÖSMARTY KÁLMÁN ügykezelés, anyagbeszerzés, és a velejáró esetleges olcsóbbodás, az utóbbinak akkor voltak nagy előnyei, amikor a károsult egyéni kívánalmainak kellett helyt adni, vagy megmaradt építőanyagokhoz kellett alkalmazkodni. Végül is a kormánybiztosság az iránytervek szerinti építés mellett foglalt állást. A tervezők munkája nem merült ki új tervek készítésében. Számos esetben a benyújtott kezdetleges tervek kijavítása is feladatuk volt. Amilyen gondosan ügyelt a kormánybiztosság az épületek alaprajzi és homlokzati kialakítására, éppoly szigorúan, sőt kérlelhetetlenül megkövetelte az adottságoknak megfelelő legjobb épületszerkezeteket. Az alapfalaknak kötött talaj esetén legalább 80 cm, száraz homok- vagy kavicstalaj esetén legalább 45 cm mélységig, de mindenkor a teherhordó talajig, terméskő- vagy téglafalból, illetőleg kavicsbetonból kellett épülniök. A szilárd anyagú lábazati falnak minden pontján legalább 40 cm-rel kellett a környező terep fölé érnie. A lábazati fal és felmenő fal közé — a sík felületre kiegyenlített lábazati falra — 1 réteg 120-as számú szabványos bitumenes csutkadara hintésű szigetelőlemeznek kellett kerülnie. A felmenőfalak terméskőből, égetett vagy égetetlen agyagtéglából, mészhomoktéglából, vályogból vagy vert agyagból készülhettek, a szerint, amint a helyi adottságok és a gazdaságosság követelményei engedték. A menyezettel egybeépített tetőszerkezetet a belsőségekben tűzbiztos héjjazattal kellett ellátni. Hajópadlózásról — a költségkeret korlátolt volta miatt — sajnos, nem lehetett szó. Nagy gonddal készültek az aláázott házak szakaszos aláfalazásai és szigetelései is. Az irányterveknek és a reájuk vonatkozó műszaki utasításoknak kiadását követték a tulajdonképeni lebonyolító műveletek és pedig a munkák vállalatba adása, anyagbeszerzés és kivitelezés. Az egész lebonyolításra nézve döntő fontosságú volt annak a kérdésnek tisztázása, hogy vájjon közmunkának, avagy magánépítkezésnek tekintendő-e a munka. A választ a felhasználandó anyagi fedezet minősége — jórészt társadalmi adomány — és az ügykezelés egyszerűsítésére és gyorsítására való törekvés adta meg. Ezek szerint tehát sem középítkezésről, sem tisztára magánépítkezésről, hanem közületi irányítással és ellenőrzéssel végzett magánépítkezésről volt szó. A munkálatoknak ilyen értelmezéséből következett, hogy a korszerű és gazdaságos, végül megbízható építkezésben egészen járatlan károsult helyébe a közület lépett, teljes műszaki felkészültségével és a rendelkezésére álló hatósági eszközökkel, azaz a károsult sem szellemiekben, sem anyagiakban nem lehetett kiszolgáltatva a sajnos, sok esetben hiányos tudású és tág lelkiismeretű kis vállalkozóknak. A vármegye műszaki előadója a gondosan kiérlelt és sokszorosított költségvetést a helybeli vagy szomszéd községbeli vállalkozók közt kiosztotta és ajánlattételre szólította fel őket. Lehetőséget adott azonban arra is, hogy ki-ki maga szerezze be az ajánlatot. Az ajánlatok beérkezte és gondos felülbírálása után a műszaki előadó a munkákat vállalatba adta, egy-egy vállalkozót 5—6 ház felépítésével bízva meg. Ezek a megbízások leginkább csak az anyagszállítás nélküli munkavállalásra vonatkoztak. Egy-egy ház föld, kőműves, elhelyező, ács és tetőfedő munkáját 500—700 pengőért vállalták. A munkavállaló piac természetesen nem egy esetben kísérelte meg az illetéktelen nyerészkedést. Ilyenkor más vidékről áttelepített munkavállalókkal kellett letörni a helyzetet kihasználni akaró iparosságot (vagy annak kilátásba