Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

ÁRMENTESÍTÉS EIN К FEJLŐDÉSE 85 ben a társulati érdekeltségek megállapítása és az árterek kiterjedésének meghatározása egyrészt önkéntes bevallás, másrészt helyszíni bejáráson alapuló ártérfejlesztéssel történt. Ezek a módszerek természetszerűleg pontatlan eredményeket adtak és legtöbbször a mentesített ártér nagyságának alábecslésére vezettek. Azon, hogy az érdekeltek igyekeztek magukat a teherviselés alól kivonni, nem is csodálkozhatunk, mert bizonyító erejű műszaki adatok ritkán állottak az ártérmegállapító bizottságok rendelkezésére. Mint már említettük, a vízjogi törvény módot nyújtott a társulatoknak ártereik helyesbítésére. Az árvizek által a múltban rendszeresen látogatott mély (ősi) árterek mellett a változott viszonyokra hivatkozva a XIX. század utolsó évtizedeiben fokozatosan bevonták a társulati érdekeltségekbe az úgynevezett fensíki ártereket is. Ezek az árvédelein előtt nem voltak vízjárta területek, de a töltésezés miatt lényegesen megnövekedett árvízszín alatt feküdtek és ennek alapján utólag lettek mentesített ártérnek nyilvánítva. Igazságtalanságok elkerülése céljából azonban a törvény előírta, hogy ezeknek a területeknek bevonása csak műszaki ártérfejlesztés végrehajtása után lehetséges és ártéri járulékukat végső fokon az illetékes miniszter állapítja meg. E rendelkezések ellenére az árterek vidékén éveken át érthető és bizonyos szempontból indokolt felháborodás uralkodott. A közhangulat csak akkor csillapodott le, amikor a belvízrendezési munkálatok is befejezésükhöz közeledtek. Ezek ugyanis a fensíki árterek birtokosai számára is biztosítottak előnyöket a régi állapottal szemben. A műszaki ártérfejlesztések a mult század 7<)-es éveiben indultak meg. Néhány társulat területén — főleg a Duna mentén — még ma sincsenek teljesen befejezve. A gyakorlatban két módot alkalmaztak az ártérfejlesztésre, az ártér szélét megállapító kerületi szintezést és a rendszerint négyzetes hálózat alapján történő területszintezést, amellyel az ártér rétegvonalas térképe állítható elő. E térkép nagy előnye, hogy birtokában a társulat könnyebben tudja megoldani belvizeinek rendezését, de nagy segítség árvédekezéskor is, mert pontosan ismeretes az esetleg veszélyeztetett értékes területek, belsőségek magassági helyzete. A XX. századnak a világháború végéig terjedő időszaka a védőgátépítések terén új munkát főleg a Duna völgyében mutatott fel. A tiszamenti ármentesítő társulatok elsőrendű védővonalai ekkor már csaknem kivétel nélkül készen állottak. Jelentékenyebb új védőgátak épültek : a szeged—martonosi szakaszon 13-4 km, az óbecse—aracsi szakaszon 7-2 km, 1905—10-ben pedig az Alcsi—Tenyő Kengyeli Ármentesítő Társulat ártere védelmére 14-7 km hosszban. A társulati övcsatornák és belvízi főcsatornák mentén ekkoriban emelt másodrendű töltések szintén jelentős hosszúságúak. Nagyobb szabásúak voltak azok a védőgátépítkezések, amelyek a Duna mentén folytak. Csak a számottevő munkálatokra térve ki, 1900—05-ben fejeződött be a Felsőcsallóközi és a Szentendreszigeti Ármentesítő Társulat, a Dömsöd—Pataji Dunavédgát Társulat és a kevevára dunadombói, valamint a dunacséb—begecsi öblözetek védővonalának kiépítése. Pár évvel később elkészültek a csepelszigeti és a gombos—vajszkai védőtöltések is. A Vág alsó folyásán a mindkét parton érdekelt társulatok emeltek főcsatornáik mentén másodrendű gátakat. A Rábaszabályozó Társulat a világháború kitöréséig 304-1 km-re, a Temes- Begavölgyi Vízszabályozó Társulat pedig 77(5-7 km-re növelte töltéshálózatának hosszát.