Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)
82 BABOS Z. MAYER L. hogy amíg 1830-ban Szolnoknál 683, Csongrádnál 610 és Szegednél 613 cm legmagasabb vízállást észleltek, addig 1881-ben Szolnoknál már 764 (növekedés 0-81 m), Csongrádnál 820 (növekedés 2-10 m) és Szegednél 846 (növekedés 2-33 m) cm-re emelkedett az árvízszint. 1 A töltéseket egyre növekvő teherpróbák vették igénybe és így a megismétlődő hatalmas árvizeknek még a leglelkiismeretesebb ellenőrzés mellett sem tudtak minden esetben ellenállni. Beszédes bizonyítékokat szolgáltat erre a gátszakadások statisztikája. A távolról sem teljes adatgyűjtemény szerint 1890-ig a Duna és mellékfolyói mentén 43 alkalommal, a Tisza és mellékfolyói völgyében pedig 456 esetben szakadtak át a társulati védőtöltések. Gátszakadások tekintetében első helyen állott az Aradvármegyei Ármentesítő Társulat, amelynek védővonalát 106-szor törte át az árvíz. Utána következik a Temes—Begavölgyi Vízszabályozó Társulat, amelynél 79 gátszakadásról maradtak hátra feljegyzések. Itt nemcsak a töltések elégtelen méretei okozták a védővonal gyöngeségét, hanem a gátépítkezéseknél felhasznált rossz földanyag és a rendkívül kedvezőtlen altalajviszonyok is, hiszen a töltések helyenkint az évszázados mocsarak tőzeges altalaján épültek. A tapasztalatok szerint a gátszakadások általában vagy az építkezésnél alkalmazott föld silányságának, vagy a rossz altalajnak voltak a következményei. Előbbire legjobb példa a Felsőbodrogi Ármentesítő Társulat védővonala, mely csak kivételes megoldások (beépített betonfal) alkalmazásával volt ellenállóvá alakítható. 2 A védőgátak állékonyságát nagymértékben veszélyeztető rossz altalajviszonyokra főleg a Duna mellett találhatunk bőven példákat, ahol a töltések sokszor laza és vízátbocsátó talajon épültek. A gátak mögötti mentesített területen feltörő vizek által előidézett töltésszakadások itt nem egyszer előfordultak. Különös játéka a természetnek, hogy a meglévő adottságok előnyeit és hátrányait kiegyenlíteni törekszik : míg a tiszavölgyi, nagyrészt kötöttebb talajokon épült, töltések hosszú ideig tartó és igen magas árhullámok ellen védik árterüket, addig a dunamenti silányabb altalajra emelt védőgátak lényegesen gyorsabban lefutó és viszonylag alacsonyabb árvizektől szenvednek. Ez a természetadta segítség azóta is igen jótékonyan befolyásolja árvédelmi rendszerünk megbízhatóságát. Főképen csak az építkezések hiányosságait kellett kiküszöbölni, illetve a kedvezőtlen helyi viszonyokat figyelembe venni. így a rosszminőségű földanyag a szelvény erősítését kívánta meg, míg a kedvezőtlen altalaj esetében az anyaggödröknek és a töltések közelében fekvő mélyebb területek feltöltése segíthetett. Kedvező eredményeket értek el a védővonal mentett oldalán utólag épített szorítógátakkal is. A gátszakadások elszomorító statisztikája világosan bizonyította, hogy a mezőgazdasági művelésbe vont mentesített árterek a további érzékeny károsodástól csak mindenütt egyenlő biztonságot nyújtó töltésekkel kímélhetők meg. Ez megkívánta a gátméreteknek az összes érdekelt vízitársulatokra kötelező bizonyos fokú szabványosítását. Már az 1879. évi tiszai árvíz után is történt kísérlet a tiszavölgyi árvédelmi gátak méreteinek egységesítésére, egyelőre kevés sikerrel. Az 1888. évi árvíz után rendelettel kötelezték az összes tiszavölgyi társulatokat arra, hogy a legutóbb szerzett tapasztalatok alapján megállapított töltésméreteket, az úgynevezett 1 Az összehasonlítás nem tökéletes, mert az 1830-i árvíz hozamát sajnos nem ismerjük. 2 Péch József és Béla : Gátvédelem. (Földmív. min. kiadása, Budapest, 1918.)
