Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

3-4. szám - III. Makó-Kléger Sándor: A M. Kir. Iparügyi Minisztérium munkálatai a hazai ivóvízellátás fejlesztése terén

378 MAKÓ-KLÉGER SÁNDOR fogyasztás. Míg Németországban az esseni példa a gyakori, a mi városaink 60 — 70%-os háztartási fogyasztásukkal a frankfurti példához állnak közelebb. Tájékoztató adatként közölhetem, hogy vidéki városainkban a legnagyobb havi fogyasztás 1-3—1-6-szorosa, a legnagyobb napi fogyasztás 1-6—1-7-szerese, végül a legnagyobb órai fogyasztás 1-4—1-6-szorosa az átlagos havi, napi, illetve órai fogyasztásnak. A fejenkinti és naponkinti vízfogyasztás, vagyis a vízmű viszonylagos igénybevétele azonban köztudomás szerint nem marad változatlan, hanem állandóan emelkedik. Természetes következménye ez annak a jó hatásnak, amely a vízmű üzembehelyezése után egészségügyi és köztisztasági tekintetben a városban mindig erősebben és erősebben mutatkozik. Bár ez a hatás városainkban természetszerűleg roppantul különböző, mégis átlagban mintegy 2%-ra becsülhető az a növekedés, amely a fejenkinti és naponkinti vízfogyasztásnál ebből kifolyólag nálunk mutatkozik. Ez a százalék természetesen csak akkor állja meg a helyét és csak abban a feltevésben alkalmazható, hogy minden termelést és minden fogyasztást vízmérővel mérnek. A vízmérők általános használata a helyes üzem elemi feltétele. Adataink megdöbbentő példáit nyújtják annak a különbségnek, amely az említett viszonylagos igénybevételnél a vízmérő nélküli fogyasztás körül mutatkozik. Nem kívánok egyes példákat kiragadni s így csupán azt említem meg, hogy vízmérőt nem alkalmazó városainkban a vízzel tényleg ellátott lakosság után számítva az átlagos fejenkinti és naponkinti fogyasztás 144 liter, a vízmérőt használó vidéki városaink átlagos 88 literével ellentétben. Az egy lakosra eső évi fogyasztás tehát az első esetben kereken 52 m

3, az utóbbiban csak 32 m

3. A vízmérőkkel elérhető megtakarítás tehát lakosonkint évi 20 m

3, vagyis a fogyasztás 38% -a. A vízmű megvalósításához szükséges építési költség pontosan természetszerűleg csupán részletes költségvetés alapján adható meg. Hozzávetőlegesen kiszámítható azonban a tervezett csőhálózat hosszából is. Adataink szerint a világháború után épült vízműveinknél az összes építési költségből, — beleszámítva a vízmérőket, de a házicsatlakozások nélkül — egy* folyóméter csőhosszra 60—70 P esik (Németországban 20—40 márka). A tervezőnek a vízmű tervének és költségvetésének elkészítésén kívül tájékozást kell nyújtania a vízmű várható kiadásairól és bevételeiről, vagyis el kell készítenie a vízmű jövedelmezőségi számítását is. A kiadások lényegileg két főcsoportra : állandó és változó kiadásokra oszthatók. Az előbbiek azok, amelyek a termelt víz mennyiségétől általában függetlenek, aminők a beruházási tőke kamat- és tőketörlesztési terhei, a központi igazgatás költségei és a leírások. Az utóbbiak a szorosan vett üzemi kiadások, karbantartási költségek, adók, illetékek stb. Mindezek évi összegének a termelt víz 1 m

3-re eső hányada adja a víz önköltségi árát. Ez az önköltségi ár nálunk rendkívül tág határok között változik. Eltekintve a mindenütt más és más üzemi viszonyoktól, a kiadásoknak egyik legsúlyosabb tételeként jelentkező kamatterhek egészen mások azoknál a vízműveknél, amelyek a világháború előtt épültek és azóta lényeges bővítést végre nem hajtottak, mint azoknál, amelyek a világháború után épültek vagy fejlődtek ki. Megfelelő kormányintézkedés hiányában teljesen egyéni és eltérő nálunk a leírási és megújítási alap táplálása és hasonlóképen rendezetlen a víz-