Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

3-4. szám - II. Trummer Árpád: A kultúrmérnöki szolgálat és az ivóvízellátás

A KULTÚRMÉRNÖKÖK ÉS AZ IVÓVÍZELLÁTÁS 367 mert az ilyen munkák terveit szakszerűen csak így bírálhatták felül. Ez a tevékenység természetszerűen magával hozta azt, hogy az egyes érdekeltek — községek, városok, de sok esetben magánosok is — a kultúrmérnöki hivatalt kérjék fel a vízellátás tervének elkészítésére, mert az általa készített terv nyilvánvalóan megfelelt az engedélyező hatóság kívánalmainak. Dicsőszentmárton város vízvezetéki tervének elkészítésével már 1886-ban, közvetlenül a vízjogi törvény életbeléptetése után foglalkozott az illetékes, VII. kerületi, kultúrmérnöki hivatal. A kultúrmérnökség ilyen irányú tevékenysége az évek folyamán egyre fokozódott és az ország ivóvízellátására határozottan kedvező volt. Egyúttal azonban fölvetette a mérnökök különleges kiképzésének szükségét is. Ezért a földmívelésügyi minisztérium egyes mérnököket külföldre küldött ki tanulmányútra, hogy ott, ahol a vízellátás és csatornázás fejlettebb volt, megismerkedjenek a helyes műszaki megoldásokkal. Gróf Bethlen András akkori földmívelésügyi miniszter 1890-ben már a vízellátás és csatornázás ügyének egységes irányítását látta szükségesnek. Minthogy ezeknek az ügyeknek az elbírálása, a vízjogi törvény értelmében, a kultúrmérnöki hivatalok feladata, a miniszter úgy rendelkezett, hogy ez a ,,közegészségügyi szolgálat" a kultúrmérnökség keretében, mint annak alosztálya működjék. Az alosztály vezetője : Barcza Károly tb. főmérnök lett. Ettől kezdve az ivóvízellátás ügye megoszlott az egyes kultúrmérnöki hivatalok és a minisztérium mellett működő különleges feladatkörű alosztály között. A nagyobb vízvezetékek terveit műszaki szempontból a közegészségügyi szolgálat vizsgálta felül, az engedélyezés terén azonban a kultúrmérnöki hivatalok jártak el. A közegészségügyi osztály már 1890-ben hét vízvezetéki tervet vizsgált felül (Sopron, Pécs, Brassó, Nagyvárad, Rimaszombat, Eperjes, Herkules-fürdő). Közülük az első kettő 1892-ben, Brassóé pedig 1893-ban meg is valósult. Ezzel párhuzamosan az egyes kultúrmérnöki hivatalok is foglalkoztak az ivóvízellátás műszaki kérdéseivel. Ha egyes községek, vagy magánosok közvetlenül a kultúrmérnöki hivatalhoz fordultak, az is elkészítette a vízvezeték tervét és végrehajtotta a munkát is. A múlt század utolsó évtizedében a kultúrmérnöki hicatalok számos kisebb vízvezetéket terveztek és építettek, leginkább a Felvidéken és Erdélyben, ahol a vízbeszerzés könnyebb és olcsóbb volta előmozdította a létesítésüket. Ez az évtized különösen a városok ivóvízellátása terén hozott erősebb föllendülést, amit a földmívelésügyi miniszternek az országgyűlés elé terjesztett 1892. évi jelentése is megállapított. Kolozsvár, Fiume, Nagyszeben, Arad, Nagyvárad, Veszprém, Besztercebánya, Igló, Miskolc, Rozsnyó, Szombathely és Pápa városok vízvezetékének terve ebben az időszakban készült el. A kivitelre rendszerint nehezen került sor, mert a magyar városok — akár csak mostanában — akkor is pénzügyi nehézségekkel küzdöttek. Mindamellett a világháború kitöréséig terjedő időszakban a felsorolt városok vízvezetékei mind elkészültek s ezáltal az ország közegészségügyi viszonyai jelentékenyen javultak. De nemcsak a városok, hanem egyes községek is belátták a jó ivóvíz fontosságát és a községi vízvezetékek terén is fejlődés mutatkozott. 1898 végéig az ország 166 községében épült vízvezeték s ezekből mintegy másfél millió lakos kapott rendszeres vízellátást.