Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)
246 BABOS Z. MAYER L. Ugyanilyen figyelemmel kell felügyelni a folyók forrásvidékein, a vízgyűjtőterületek felső részein uralkodó állapotokra is, amelyek döntően befolyásolhatják a mélyföldre lefutó víztömegek mennyiségét és így közvetve az alsó árterületek biztonságát. A folyóink mentén annak idején megszervezett vízitársulatok árterületének elhatárolása és árvédelmi műveik kiépítése nagyrészt a földrajzi tényezők figyelembevételével történt. A többezer km hosszban húzódó védővonalon őrtálló szervezet több évtizedes, súlyos áldozatok árán szerzett tapasztalokkal összekovácsolt lánchoz volt hasonló, amelyből egyes láncszemeket nem lehetett kiszakítani anélkül, hogy a rendszer egyensúlya meg ne inogjon. Ezt tette a trianoni békeszerződés a folyók felső szakaszainak és forrásvidékeinek elcsatolásával. Ármentesítő társulataink egyrésze idegen területre került, a régi, többszörösen kipróbált árvédelmi szervezetet széttépték s ezáltal a magyar ártéri területeket alsó helyzetüknél fogva, teljesen kiszolgáltatták szomszédjainknak. Még a múltban zavartalanul működő rendszer idején is történtek szerencsétlenségek, elképzelhető tehát, hogy egységes vezetés hiányában mennyire lehet megbízható a nemzetközivé vált árvédelmi szervezet. Noha a régi állapothoz hasonlónak fenntartására a szomszédos államokkal egyezményeket kötöttünk és biztonságunk érdekében bizonyos kötelezettségekkel őket a Dunai Állandó Műszaki Bizottság (CRED) felállítása által a békeszerződés is megterhelte, a gyakorlatban veszély esetén ez az együttműködés sok kívánni valót hagy maga után. Az országhatárok válaszfala olyan nehézségeket teremtett, amelyeket a vállalt kötelezettségek lelkiismeretes teljesítésével is nehezen lehet legyőzni, pedig ilyenkor a gyorsaság, az egységes vezetés elengedhetetlen kelléke az eredménynek, a mulasztások pedig végzetesekké válhatnak. 1 Ebből a szempontból legrosszabb helyzetbe a Körösök vidéke került. Elrettentő példaként elég megemlíteni, hogy a Feketekörösi Ármentesítő Társulat árterületét védő töltések 1 km kivételével teljesen román területre kerültek és így a magyar kézben maradt 58.000 kat. hold árvédelmi biztonsága kizárólag a románok lelkiismeretességétől függ. A magyar területen maradt ármentesítő társulatok nem tehettek mást, mint azt, hogy a nemzetközi kötelezettségek teljesítésében bízva, védőműveiket a régi egységes árvédelmi szervezet megkívánta mértékben fejlesztették tovább. Az 1919. évi körösi és tiszai nagy árvíz ismét meghaladta az addig ismert legmagasabb vízszíneket. A védővonalak teljes bezáródása most éreztette először hatását. A víz Szolnoknál 886, Csongrádnál 929 és Szegednél 916 cm-re emelkedett, tehát az 1881. évben észlelthez képest 122, 109, illetve 70 cm vízszínemelkedés mutatkozott. Az esetleg még fellépő további emelkedésre tekintettel a védőgátak újbóli megerősítése vált szükségessé. Az erre kiadott rendelet a töltéseknek a helyileg észlelt legmagasabb vízszín fölé 1-50 m-re emelését írta elő. A Tisza völgyében meg is indultak a töltéserősítési munkálatok, de a gazdasági leromlás miatt csak lassan haladhattak előre. Kétségtelen, hogy az árvédelmi töltések megbízhatósága rendkívül sokat fejlődött, amire legjobb bizonyíték a gátszakadások statisztikája. Eszerint a szabványméretekre kiépített védőgátakon a Tisza mellett 1890 óta a világháborúig csak egy esetben fordult elő gátszakadás és pedig a Cibakházi Ármentesitő Társulat vonalán, amelynek következtében 9800 kat. hold került víz alá. 1 Kún Lász'ó: Vízügyeink nemzetközi szempontból nézve. (Vízügyi Közlemények, 1937. évf. 3—4. sz.)
