Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)

236 BABOS Z. MAYER L. Az ekkoriban végzett belvízrendezési munkálatok közül különösen figyelmet érdemlő a Bodrogközben és a Temes-Bega árterén végrehajtott nagyobbszabású csatornaépítkezés. A Felsőszabolcsi Ármentesítő Társulat már említett munkálata mellett ezeket tekinthetjük a hazai belvízrendezések első komoly lépésének. Ugyancsak 1870—80 között indult meg az akkor már belvízi ártérnek tekinthető Ecsedi-láp lecsapolása is. A tervezett vízlevezető árkok ekkor 77-8 km hosszban készültek el, de a munka folytatására csak két évtizeddel később került sor. Az ármentesítési munkálatok előrehaladásával, a védővonalak fokozatos bezáródásával egyre nyomasztóbban nehezedett vízitársulatainkra a belvizek rendezésének megoldatlan kérdése. A Tiszavölgyi Társulat 1879. évi alakulógyűlésén is szóbahozták az ügyet, amelyet az ármentesítés második lépéseként jelöltek meg. Rámutattak arra, hogy a töltések által összeszorított árvizek mindinkább emelkedő vízszíne igen károsáéi befolyásolja a belvízviszonyokat. Ezek mind nagyobb tömegben lepik el az árvizektől elzárt árteret, tehát az árvédekezés hovatovább csak elméleti eredményt fog nyújtani. A társulati jelentések szerint 1879-ben a Tiszavölgyben az érdekelt árterek területéből 521.250 kat. hold volt belvíz alatt. A rendelkezésre álló adatok szerint ekkor legtöbbet szenvedett az alsószabolcsi és beregmegyei ártér, ahol 90.000, illetve 70.650 kat. holdon álltak a belvizek. A kérdéssel eddig a törvényhozás még nem foglalkozott behatóbban. Pedig már nagy szükség volt reá, mert a vízitársulatok nagyrésze, az ármentesítési munkálatok óriási költségeire hivatkozva, nem akarta vállalni a belvízrendezés terheit annál kevésbbé, mert felfogásuk szerint nem erre a célra alakultak. Kétségtelen, hogy az ártéri járulékot fizető és mégis kárvallott társulati érdekeltek szemszögéből nézve ez az álláspont ilyen rideg formában nem állhatta meg a helyét. Később az 1885. évi XXIII. t.-c. 47. szakasza kötelezte is a vízrendező társulatokat arra, hogy a magasabb területek csapadék- és talajvizeinek az ármentesített területeken való lefolyását biztosítsák. A vízjogi törvény 48. szakasza pedig lehetővé teszi azt, hogy ha a befogadó folyóban fellépett igen magas vízállás miatt az ártérre igyekvő külvizek már nem találhatnak lefolyást, hanem minden bizonnyal az ármentesített területet öntenék el, akkor átmenetileg elrendeltessék az árteret szegélyező magaslatokról jövő vízfolyások medrének fokozatos elzárása s azok apadáskor csak olyan ütemben nyithatók meg újra, hogy az ártérre leeresztett vizek azon már kártétel nélkül vonuljanak le. Az itt vázolt elvet alkalmazták pl. a Szeged-Csongrád környéki ártér védelmével kapcsolatban, ahol a halas-kiskunfélegyházi dombokról jövő vízfolyások által való elárasztást kellett megakadályozni, valamint a Berettyó Vízszabályozó Társulat erdekében is, amidőn az Alsónyírvidéken 84 helyen zárták el a társulat ártere felé lefutó vízfolyások medrét. Hasonlóképen védekeztek a Beregvármegyei és a Bodrogközi Ármentesítő Társulat árterületén is. Kétségtelen, hogy ezek az intézkedések még nem oldották meg a belvizek kérdését, legfeljebb a fellépő károkat mérsékelhették. Mivel az érdekeltek számos panasza jogos volt, a vízitársulatokat rászorították arra, hogy ha belvizeiket egyelőre nem is tudják rendezni, legalább az ártérre lefutó külvizeik kártalan elvezetéséről gondoskodjanak. Maguk a társulatok is belátták, hogy az ártereiken töltésezés következtében pangó belvizek, fakadó- és szivárgó vizek megfelelő levezetésére saját biztonságuk szempontjából is szükség van. Ezért utóbb egyre több