Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)
234 BABOS Z. MAYER L. megoldásra váró feladattá súlyosbodott. Az árvédelmi töltések létesítése előtt a környező magasabb területekről a nyílt árterekre lefutó vizek az árvizek leapadása után természetes ereken, árkokon át lefolyást találtak a folyókba. Ezt az állapotot az árvédelmi töltések gyökeresen megváltoztatták, mert az ártereken elrekesztették a folyók felé törekvő vízfolyások medreit. Ezek számára csak kis nyílásokat hagytak helyenkint szabadon, amelyeket árvizek alkalmával gyorsan elzárhattak. Az ártér megszabadult ugyan az árvizi kiöntésektől, de elborították a reáhulló csapadék és a környező magaslatokról odafolyó felszíni vizek. Az árvizek hosszú időtaitama miatt hónapokig pangó csapadék és forrás vizek felgyülemlettek a laposokban és teknőkben s azok idővel lassan mocsarakká, lápokká alakultak. így született meg az ármentesítési munkálatok megkezdése előtt ismeretlen belvíz fogalma. Érthető, hogy az ártéri birtokosok szempontjából a belvizek elleni védekezés lassanként ugyanolyan fontos kérdéssé vált, mint maga az ármentesítés, mert földjük megművelése szempontjából elszenvedett károsodás lényegén nem sokat változtatott, hogy az árvizek, vagy a belvizek öntötték-e el a termőföldeket. Az ártérről a folyó felé igyekvő vízfolyásoknak a védőgáttal való kereszteződésénél a gátban nyílást kellett hagyni. A nyílás két szélét a gáttestet lezáró függőleges ellenfalak, fenekét rövidre szabott falazott küszöb határolja. Ezek a keskeny magas nyílások az ú. n. álló zsilipek. Építésüknél csak a közvetlenül érintett vízfolyás fenekére voltak tekintettel és ennek szintjére helyezték a zsilip küszöbét, anélkül, hogy figyelembe vették volna a mentesítendő terület mélységi viszonyait. Az ilyen állózsilipek a mögöttes ártérnek néha többet ártottak, mint használtak. A belvizek elleni védekezés első kísérletével ugyanott találkozunk, ahoi egykor az első rendszeresebb töltésépítkezések történtek. A győrmegyei Csilizközben a nagy károkat okozó belvizeket levezetendő, még 1846-ban megkezdték egy 26 km hosszú csatornahálózat kiemelését, ez azonban utóbb, — megfelelő fenntartás hiányában — céljának nem tudott megfelelni. Ugyanekkor a szomszédos Szigetközben is élénk csatornaépítés folyt, amelynek eredményekép 1850-ben már 92 km hosszú belvízlevezető árokhálózat állott készen. A Tisza mentén, a felső Bodrog árterületén is hasonló munkálatok elvégzésére kényszerültek. 1850—60-ban a szekszárd-bátai ártéren 38 km, a tiszamenti algyői uradalom területén pedig 12 km hosszban épültek belvízcsatornák. A Vág alsó szakaszán, a balpaiton szintén 30 km hosszú árokrendszert létesítettek. A Körös-Tisza-Maros szögletében lévő ártéren, a Berettyó mentén és az Alsófehérkörösi Ármentesítő Társulat árterén 1860—70 között tekintélyes hosszban ugyancsak építettek belvizek levezetésére szolgáló csatornákat. Hogy milyen tűrhetetlen állapotokat teremtett az új helyzet, arra a legjobb példát a Felsőszabolcsi Ármentesítő Társulat árterének akkori viszonyai szolgáltatják. Itt a mult század elején, még az árvédelmi töltések megépítése előtt, csatorna készült a nyírségi dombok csapadék- és forrásvizeinek levezetésére. Ez a csatorna a vizet a Tisza árhullámai által sűrűn látogatott felsőszabolcsi ártérre vezette, ahonnan természetes erek útján végül is a Tiszába került. Árvizek alkalmával a csatorna nem sokat rontott a helyzeten, mert alig növelte az ártéren szétterülő víz mennyiségét, ezért akkor senki sem ellenezte létesülését. A nagy bajok csak utóbb jelentkeztek, amikor a felsőszabolcsi árteret töltésekkel biztosították a Tisza árvizei ellen. Ekkor a mentesített ártér helyzetét már rendkívül súlyosbította a
