Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
1. szám - II. Trummer Árpád: Víziútjaink fejlesztése
12 TR TJMMER ÁRPÁD összeköttetése a korábbinál fokozottabb jelentőségűvé vált. Az erre vonatkozó irodalom is bizonyítja, hogy a Duna—Tisza-csatorna ügye már közvetlenül a háború befejezése és a normális belpolitikai helyzet bekövetkezése után nemcsak a vízimérnököket foglakoztatta, hanem a nagytőkét is. Az ország megcsonkítása következtében beállott gazdasági és pénzügyi nehézségek időszakában az ország vízügyi politikáját sem lehetett megfelelő előrelátással intézni és a vízimunkák a húszas években csakis a kényszerű szükségletnek megfelelően történtek meg. Csak az állam pénzügyi egyensúlyának helyreállítása után került sor arra, hogy a törvényhozás a vízi beruházásokról hosszabb időre gondoskodjék, amit az 1929 : III. törvénycikk kívánt biztosítani. Ez a törvény évenkint legalább 3,800.000 pengőt irányzott elő a hajózható vizeinken végzendő szabályozási és rendezési munkákra és ezt az összeget 15 évre biztosította. Ezzel összesen 57 millió pengő állt volna víziútjaink további fejlesztésére rendelkezésre. Ez az összeg, ha az 1908 : XLIX. t.-c. által a vízi beruházásokra engedélyezett 192 millió aranykoronához viszonyítjuk, kétségtelenül kevésnek mondható, még akkor is, ha azt is figyelembevesszük, hogy hazánk területe Trianon után egy harmadára csökkent. Nemcsak azért, mert az 57 millió pengő a 192 millió aranykoronának a harmadrészét sem éri el, hanem azért is, mert a trianoni Magyarország víziútjai sokkal jelentékenyebb arányúak, mint amilyen a megmaradt területeknek a régi országhatárokhoz viszonyított aránya. Víziútjaink fejlesztése tekintetében tehát a csonka ország törvényhozása kevésbbé méltányolta víziutainkat, mint a háború előtti Nagy-Magyarországé. Azonkívül ezt a víziberuházási törvényt is utóiérte elődjeinek végzete, a pénzügyi válság, amely ez alkalommal 1931-ben következett be. Az államháztartás nehéz helyzete miatt a törvényben biztosított évi előirányzat 1932-ben 1*9 millió pengőre csökkent és lassan emelkedve még ma is csak 2'6 millió pengő, tehát a legalacsonyabb előirányzatnak is csak kétharmada áll rendelkezésre. Ha még azt is mérlegeljük, hogy a törvény megalkotása óta eltelt időközben a munkabérek és az anyagárak is emelkedtek, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az 1929 : III. t.-с.-ben 15 évre előirányzott munkálatoknak ez idő alatt úgyszólván csak a felét lehet elvégezni. Ezidőszerint tehát víziútjaink tervszerű fejlesztéséről, kiterjesztéséről alig lehet szó, csupán arról, hogy nemzetközi víziútjaink : a Duna és Tisza hajózhatóságát fokozzuk, egyéb vizeinken pedig a természetadta rongálásokat javítsuk vagy elhárítsuk. Az 1929 : III. t.-с.-nek az 1908. évi hasonló célú törvénnyel szemben kétségtelen hiánya, hogy a vízlefolyási, hajózási és közgazdasági szempontokból szükséges szabályozási és rendezési munkálatokat csak nagyobb folyóinkon (Duna, Tisza, Dráva, Mura, Szamos, Körös, Maros, Sió és a Balaton) kívánta biztosítani, míg a csatornázással hajózhatóvá tehető folyókról nem gondoskodott, s ezzel kapcsoatban a jövő közgazdaság érdekeit szolgáló szélesebb látókörű vízügyi programm slem készült. Ezt a hiányt észrevette Sajó Elemér, a vízügyi szolgálat néhai főnöke és 1930-ban készült, vizeink fokozottabb kihasználására és újabb vízügyi politikánkra vonatkozó ,,Emlékirat"-ában, vizeinkkel kapcsolatban előadott elgondolásai során széles látókörrel fejti ki a víziútjaink fejlesztésére szükséges tennivalókat is. A /Sajó-féle „Emlékirat" sokkal ismertebb, semhogy annak részleteit ismételnem kellene, ezért egészen röviden csupán a víziutak fejlesztése tekintetében ott előadott munkaprogrammot érintem.
