Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)
1. szám - dr. Lászlóffy Woldemár: Az 1838-i árvíz és a Duna szabályozása
41 hordalék tovaszállításának éppúgy akadálya, mint a jég levonulásának. Ennek a természeti adottságnak hátrányait csak igen költséges szabályozási munkálatokkal lehetett ellensúlyozni. Paks alatt, addig egyenes folyását elhagyva, kígyózó medret vájt magának a Duna. A szigetek száma sokkal kisebb volt itt, de az éles kanyarulatok akadályok sorozatát állították a jéglevonulás elé. Különösen gyakran állította meg a jeget a várszegi, imsósi és bogyiszlói kanyar, amely utóbbinak hírhedt helye volt a borrévi sarok, az 1838-i csapásnak is kiinduló pontja. 2. Védekezés az árvizek ellen. Ilyen mederviszonyok között magától értetődő, hogy a Dunának Komáromtól a Drávatorokig terjedő szakaszán a jégtorlódásos árvizek szinte napirenden voltak. A partmenti lakosok egyrészt átvágásokkal igyekeztek megkönnyíteni a jég levonulását, másrészt már régóta töltéseket emeltek az árvizek ellen. A XVIII. század végéről és a XIX. század elejéről való térképek több megvalósított, vagy tervezett „átásás"ról és gátépítésről tanúskodnak. A főváros mai területén is voltak gátak. Budán és Óbudán nem sokat törődtek a hegyek alján szerény viskóiban meghúzódó néppel, de már erős gátak védték a balparti síkságra telepedett gazdag kereskedővárost : Pestet. Az emberemlékezet óta legmagasabbnak ismert 1775-i árvíz után épült körülbelül a mai Berlini-tér és Lehel-tér között a Váci-gát, amely a Váci-út természetes magaslaton húzódó vonalához csatlakozott. Délről pedig az ugyancsak magasvezetésíí Soroksári-út folytatásával, a körülbelül a mai Gróf Haller-utcától a Boráros-térig terjedő Soroksári-gáttal biztosították a fővárost. A védővonalat a mai Közraktár-utca helyén a Fugát, feljebb pedig az ú. n. 3. ábra Egykori Dunamedrek a főváros mai területén. (Horusitzkv Henrik nyomán.)