Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

1. szám - ifj. Maurer Gyula: A Mississippi szabályozása

108 f) Vízsugaras kotrók, melyek erős vízsugarakat lövellnek a kikotrandó fenékrészre ; a vízsugárral felkavart anyagot azután a folyó sodra magával ragadja és mélyebb helyeken rakja le. g) Szívókotrók, melyek a maguk előtt felkavart anyagot csővezetéken keresztül tetszésszerinti helyre szivattyúzzák. A felkavarás módja szerint megkülönböztetünk vágófejes és vízsugaras szívókotrókat. Az a—ej alatt felsorolt szerkezeteket ma már jóformán egyáltalán nem használják a folyamszabályozási munkáknál. f) Vízsugaras öblítéssel történik többnyire a partok levágása a partbiztosító pokrócok elhelyezése előtt. Továbbá még használatban van egy vízsugaras kotróhajó, mely állandóan fel-le megy az egész hajózóútvonalon, mialatt menetközben állandóan működésben tartja a fenék felé irányított vízalatti vízsugárfecskendőjét. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy a váratlanul keletkezett kisebb zátonyokat még teljes kialakulásuk előtt újból elmossák vele. A hajó működésének eredményes vagy eredménytelen volta természetszerűleg nem igen ítélhető meg, számokban pedig egyáltalán nem lehet teljesítményét kifejezni. g) Legjobban a szívókotrók (7—10. képek) váltak be ; ma már úgyszólván kizárólag ezeket használják a kotrási munkáknál. Mai berendezésük hosszú fejlődés eredménye. Valamennyi saját meghajtószerkezettel ellátott hajó, hogy helyzetváltoztatásokhoz ne kelljen még vontató hajót is igénybe venni. Ma már többnyire olajjal táplálják mind a meghajtó csavarokat, mind a körszivattyúkat mozgató gépezetet. A hajón hosszabb időre szükséges üzemanyagot lehet tárolni. A legénység, gépészek és mérnökök számára lakófülkék, étkező- és fürdőhelyiségek, konyha stb. van berendezve, úgyhogy az állandó üzemet zavartalanul lehet folytatni a nagyrészt teljesen lakatlan vidékeken is. 1923 óta ratfióberendezéssel látták el a kotróhajókat, úgyhogy a munkálatok állapotáról szóló jelentések és valamely munka befejezése után a következő munkahelyre kiküldő rendeletek a legrövidebb idő alatt továbbíthatók. A körszivattyúval felszívott keveréket 80—90 cm átmérőjű, a vízre fektetett csővezetéke,n (8. kép) keresztül tetszésszerinti helyre lehet vezetni. Kivételes esetekben töltést vagy más gátat készítenek a kiszivattyúzott anyagból, legtöbbször azonban csak alacsony szigetek, párhuzamgátak mögötti területek feltöltésére használják. Sőt sok eset van arra is — főleg ha nagyon hosszú vezeték kellene a partig —, hogy egyszerűen a meder más pontján, ahol kellő mélység áll rendelkezésre, újból visszaeresztik az anyagot a folyóba. A nyomócsövet 15—30 méter hosszú, külön úszótestekre szerelt darabokból állítják össze a szükségszerinti 150—300 méteres hosszúságra. Az egyes csődarabok rugalmas és forgatható csatlakozással (10. kép) vannak illesztve. Ha a cső teljes egészében a vizén úszik - és ez az általános eset —, akkor a kiömlőnyílással szembeállított terelőlemez (a 7. képen baloldalt a csővezeték végén) elektromosan vezényelt forgatásával — az ütközési reakció oldalirányú összetevőjének változtatásával — terelik a csövet tetszésszerint egyik helyről a másikra, nehogy egyhelyben rakódjék le az egész kikotort anyag. Munkaközben a kotróhajót a sarkaira erősített, függőleges, föl-le mozgatható, hatalmas cölöpökkel rögzítik. A vasalthegyű cölöpök leejtése elegendő a hajó rögzítésére. A kotrásközbeni lassú előrehaladás is a mindenkori lesüllyesztett cölöp