Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)
1. szám - ifj. Maurer Gyula: A Mississippi szabályozása
103 acélkapcsokat használnak, melyek az egyes lapok kiálló acélfüleit kötik egymáshoz és egyúttal a végigfutó drótkötelekhez is hozzákapcsolják azokat. Mikor az első terítés készen össze van kapcsolva pokróccá, akkor szárazfelőli szélét kötelekkel a víz széléig húzzák, de úgy, hogy a másik szél még ne csússzék le teljesen a fedélzetről. Erre új terítés következik ; az újonnan felterített vasbetonlapokat folytatólagosan hozzákapcsolják a már részben lehúzott előző terítéshez. Ha ez is készen van, újból lehúznak ugyanannyit, helyesebben a hajót húzzák ki annyival a parthoz horgonyzott pokrócrész alól. Ez így folytatódik mindaddig, míg a teljes szélesség el nem készült ; az utolsó szakaszt azután a drótkötelekkel szabadon leeresztik a fenékre. Vagyis az elhelyezés iránya a fentebb ismertetett betonlappokrócokéval ellentétben nem a meder felől kezdődik, hanem a parttól halad a meder felé. Az egyes egymásután készülő 30—45 méter széles pokróc-sávokat másfél méteres átfödéssel illesztik az előzőleg készült, vízfolyás szerint alsó szomszédos sávhoz. f) A s z f a 11 p о к r ó с о к. Az előbbiekben ismertetett régebbipartbiztosítások nagy fenntartási költsége és emellett mégis aránylag rövid élettartama arra indította a folyammérnököket, hogy újabb, alkalmasabb anyagokat keressenek a partbiztosító pokrócok számára. Eközben természetesen az aszfalt felé terelődött a figyelem, mely nemcsak rendkívül hajlékony és rugalmas anyag, de vízzáró tulajdonságainál fogva képes a belé ágyazott acélrészeket is megvédeni a korrózió ellen. Egyébként az aszfaltos anyagoknak a vízépítésben való alkalmazása nem teljesen új dolog. Adatok vannak arra vonatkozóan, hogy már Kr. sz. előtt 1300 körill Asszíria királya alkalmazott biturmnt a Tigris folyón végzett partvédő munkálatok során. Az a tény különben ma már általánosan ismert, hogy Babilonban és Asszíriában kiterjedten használták a bitument építkezéseknél a habarcsnak vízzáróvá tételére. 1927-ben G. McC. Derby ezredes, a New Orleans-i folyammérnöki hivatal akkori főnöke vetette fel újból ennek az évezredek óta feledés homályába merült eljárásnak a gondolatát. 1 Azonban a terv felvetésétől a végleges megoldásig még hosszú útat kellett megtenni ; egyes részletekre vonatkozóan is hosszas tanulmányokat kellett végezni, amelyeket a következőkben csak egész röviden ismertetek. Az aszfalthoz szükséges legmegfelelőbb adalékanyagok megválasztása céljából részletes vizsgálatnak vetették alá az Alsó-Mississippi-völgyben található mindennemű föld és kőzetanyagot. Nagyon sok mintát gyűjtöttek annak megállapítására, hogy az aszfalttal való keverésre alkalmas anyagok közül melyeket lehet olcsón nagy mennyiségben és —- ami igen fontos — lehetőleg teljesen egyforma minőségben beszerezni. Azt találták, hogy a homokzátonyok homokja, aszerint változik csupán, hogy a zátony mely helyéről vették a mintát, de a különböző zátonyok ugyanazon tájékáról való homok csaknem teljesen azonos minőségű és szemszerkezetű. A másik igen célszerűnek mutatkozó adalékanyagról, a magaspartokat helyenként 30 km szélességben és a 22 métert is elérő vastagságú rétegben 1 Európában Maiina Gyula főmérnök volt az első, aki megkísérelte kátránynak ós bitumennek partvédezeteknél való alkalmazását (1904—7. években Újszeged mellett, lásd a M. M. É. E. Közlönyének 44 kötetében, Budapest, 1910).
