Vízügyi Közlemények, 1937 (19. évfolyam)

1. szám - dr. Kozmann László: Az Egyiptomi öntözések talajtani vonatkozásai

Gl komplexumhoz kötött bázisok összetétele szerint ez a típus sokkal kevésbbé szikes, mint a fekete alkali talaj, figyelemreméltó azonban az abszorbeált magnéziumnak nagy arányszámban való jelenléte. Ez a körülmény valószínűleg nagy mértékben hozzájárul a talaj rossz fizikai sajátságaihoz. Dacára annak, hogy a talaj nátriumsótartalma minden szintben igen magas (Г1—2-5%), a szikesedés mértéke mégis csak éppen azon a határon van, amin túl a 'Sigmond-féle talajrendszer szerint a talajt alkali talajnak osztályozzuk (12—15 egyenérték százalék az abszorbeált bázisok között).

1 Ez a körülmény a talaj gipsztartalmával, valamint a szintén nem jelentéktelen mennyiségű oldható magnéziumsó jelenlétével könnyen megmagyarázható, ha figyelembe vesszük a kétértékű katiónoknak a nátriumnál sokkal erősebb abszorbciós energiáját. Az elemzés adatai szerint tehát e talaj egy határtípust képvisel az alkálisós és a sós alkáli talajok között s valószínű, hogy a többi ilyen gipszeres talajok is e határ körül mozognak s aszerint oszthatók be a fenti két talajtípus valamelyikének szulfátos és kloridos altípusába, hogy a gipsz és az alkálisók e talajnál talált aránya a kérdéses talaj esetében milyen értelmű eltolódást mutat. A szabadföldi felvételezések azt mutatták, hogy a két itt leírt talajtípus előfordulása között bizonyos összefüggés van. Ha például ugyanazon csatornának az elszivárgásától veszélyeztetett területet vizsgáljuk, úgy azt találjuk, hogy a fekete alkáli talaj a csatornához közelebbeső részeken üti fel a fejét, ahol a talajvíz szintje a legmagasabban áll, viszont a gipszeres típus a távolabb eső viszonylag alacsonyabb vízállást mutató foltokon fordul elő. Habár e talajok keletkezési körülményei még távolról sincsenek tisztázva, a fenti szabályszerűség alapján mégis valószínűnek látszik, hogy a csatornákból kiszűremlő és az alacsonyabb talajvízszín felé szivárgó víz nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a messzebbfekvő gipszeres talaj sótartalma annyival magasabb, mint a közelebbeső s így bizonyos mértékig átmosott fekete alkáli talajoké. E leromlott talajok képződésében természetesen elsősorban az a só játszik szerepet, ami a talaj alsó színtjeiben már eredetileg is meg volt s az emelkedő talajvízzel a felszín közelébe került. Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy maga a csatornák által szállított öntözővíz is tartalmaz sókat. A megfigyelt határok között a sótartalom százalékban kifejezett mennyisége nem bír különösebb jelentőséggel és figyelmünket e kérdésben egyedül a sók összetételére kell fordítanunk. Az V. sz. táblázat adataival kapcsolatban már rámutattunk arra, hogy a Nílus nyári vizében a nátriumsók viszonylagos mennyisége mily jelentősen felszaporodik s magyarázatát is adtuk ennek a jelenségnek. Ennek ismeretében a XIII. sz. táblázat adatai nem kívánnak külön magyarázatot. A táblázatban megnevezett csatornák a delta legfontosabbjai közé tartoznak, az adatok tehát általános érvényűek s annak a víznek az összetételét mutat ják, amivel az egyiptomi talajokat ténylegesen öntözik. A Nílus vizére kimutatott törvényszerűség tehát kisebb-nagyobb eltéréssel minden csatornára nézve fennáll. Ha a nyári minden esetben alacsony Cal Na értékeket összevetjük azzal a körülménnyel, hogy a víz nyáron a rossz összetételű sóból kb. kétszerannyit tartalmaz, mint ősszel és télen a jóból, valamint azzal, hogy a nyáron felhasznált, tehát a talaj felszínén nagy felületre elosztott víznél a párolgás révén beálló koncentrálódás is sokkal erősebb, mint télen, úgy tisztában lehetünk a nyári vízben rejlő veszéllyel. 1 'Sigmond, E.: Általános Talajtan. Budapest, 1934. 452 1.