Vízügyi Közlemények, 1937 (19. évfolyam)

1. szám - dr. Kozmann László: Az Egyiptomi öntözések talajtani vonatkozásai

56 után, amikor az még csak 13 m magas vízoszlopot tartott, a delta villájában fekvő legdélibb terület nyári vízállása máris egy méterrel emelkedett a megelőző állapottal szemben. Azóta a gát által fenntartott víz szintjét először 14 majd 15-5 m-re emelték s ezzel kapcsolatban természetesen emelték a deltában lévő összes csatornák szintjét is, úgy hogy ma már csak lényegtelen különbség van a csatornák nyári és a Nílus áradása idején mutatkozó őszi szintje között. Ennek az lett a következménye, hogy míg a megelőző időkben a talajvíz nyári szintje a deltában is 5—6 m-rel a talaj felszíne alatt volt, addig ma ugyanannak a vidéknek a nyári talajvíz szintje 1—2 m-re közelíti meg a felszint. A Nílus-völgy alluviális felső szintje, mely a delta déli részén átlagosan 5—6 m vastag, mindenütt durva kavicsos homokkal van aláágyazva, ami a vizet rendkívül könnyen vezeti úgy függőleges, mint vízszintes irányban. Magának a Nílusnak a folyamágya a deltafőtől délre sok helyen belevág ebbe a rétegbe úgy, hogy az csaknem mindig vízzel van telítve s benne a víz mint egy széles földalatti folyam halad a tenger felé, nagyobb lejtéssel, mint magának a felszínnek a lejtése. A delta északi részén az alluvium már sokkal vastagabb s mivel itt a már mélyen fekvő durva homok vízáthatlan agyagos réteggel van betakarva, a víz benne nyomás alatt áll s az elég mélyre fúrt kutakban sokszor a talaj felszíne fölé emelkedik. Ha a deltafejnél, ahol a Delta-gát van, a víz nívóját emeljük, ez az alsó természetes talajvíz a közlekedőedények elve alapján szintén emelkedik s ott, ahol az alluvium homokos, magasabbra jut, mint a nagyobb ellenállást kifejtő agyagos területeken. Ennek a természetes talajvíznek a szintje tehát igen változatos a deltában, az alluvium mechanikai összetételétől függően, de mindig összeköttetésben áll az alluviumot aláágyazó kavicsos homokban folyó földalatti vízárammal. A deltát behálózó magasszintű csatornák ágya rendesen csak az alluviumban fekszik, tehát a fent leírt természetes talajvízig történő elszivárgás belőlük csak ott következhet be, ahol az alluvium is homokos. A homokos területeken tehát az amúgy is magasan álló természetes talajvizet még a csatornákból származó bő elszivárgás is gyarapítja. Másrészt ahol a csatornák nehezen áteresztő agyagos réteggel vannak aláágyazva, ott ez az összeköttetés nincs meg és a sokkal kisebb mértékű elszivárgás, főleg azonban a talajra vezetett öntözővíz feleslege egy mesterséges talajvízréteget alakít ki, mely semmi összeköttetésben sincs a diliviális durva homok vizével. A magas szinten, sokszor a talaj szintje fölött vezetett csatornákból történő elszivárgás mértéke természetesen a környező talajok mechanikai összetételétől függ. Homokos területen a csatornák magas vízszíne igen rövid idő alatt katasztrofális eredményre vezethet. így az Ismailia-csatorna is üzembehelyezése után, az elszivárgóit víz által felhozott káros sókkal, két-három év alatt teljesen tönkretette azt a vidéket, amelyet vízzel volt hivatva ellátni s csak a lecsapolóhálózat utólagos tökéletesítésével sikerült a területet úgy, ahogy ismét termőképes állapotba hozni. Agyagos talajokban az elszivárgás természetesen sokkal kisebb mérvű, ott a másik tényező, a talajra vezetett fölös mennyiségű öntözővíz okozhat bajt. Ami a növényzet számára szükséges vízmennyiséget illeti, kétségtelen, hogy egyiptomi viszonyok között a legnagyobb termés biztosítására a vizet nagy feleslegben kell alkalmazni. Mindazonáltal a fellah sokkal több vizet használ, mint amennyi kívánatos. A különböző növények különböző mennyiségű vizet igényelnek s ugyanazon növény vízszükséglete is a fejlődés különböző szakában különböző.