Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - I. Fáy Andor: A magyar szikesek növényzete

443 így mertünk arra vállalkozni, hogy ezt a növényzetet egy aránylag szűkre szabott cikk keretei között bemutassuk olvasóinknak és igyekezzünk a scientia amabilist közelebb hozni -— alkalmazott növénytani irányban -— a sziken műszaki teendőkre elsősorban hivatott magyar kultúrmérnöki karhoz. II. A magyar szikesek sókedvelő (halofita) növényei. Sókedvelő (halofita) növényeknek a növénytársadalomnak azokat a fajtáit nevezzük, melyek különleges szervezetükkel viszonylag a talaj legmagasabb káros sótartalmát, illetve sóhatását is képesek elviselni, sőt életüknek ily tenyészviszonyokra történt beállítottsága következtében csakis magas sótartalmú helyeken fordulnak elő. Ezeknek a halofita növényeknek egyrésze olyképen védekezik a szervezetükbe felvett káros sók mérgező hatása ellen, hogy a felvett sómennyiség egy részét a leveleiken lévő sókiválasztó mirigyeken át testükből kiküszöbölik, akár a magasabbrendű állatok veséi. Ilyenek pl. a lila virágairól ismert sziki lelleg- (II. t. 35. Statice Gmelini Willd.) és a fás növények tábláján szereplő, de ugyancsak halofitáknak tekinthető tamariska-félék. A halofiták nagyobb része a túlságos sókoncentráció ellen szervezetük víztartalmának fokozódásával, ú. n. pozsgás (szukkulens), húsos, nedvdús szár és levélzet fejlesztésével küzd. Ez utóbbi körülménnyel van összefüggésben, hogy amíg az ú. n. xerofita (szárazságtűrő) növényeknél, amelyek az elpárologtatás csökkentésével védekeznek a nátriumtalajok vízkötő erejével és a szikespuszta klímájának száraz kilengéseivel szemben, a szikesség fokozódásával a növények víztartalna csökken, addig a halofita, azaz sónövényéknél, kivált a pozsgás levelű fajtáknál a talajszikesség emelkedésével a víztartalom is emelkedik. Ennek a következménye, hogy az erősen sós talajokon lévő növényzet, még ha az állatok fogyasztanák is, csekély tápértékű, mert kevés a szerves szárazanyagtartalma, inkább sok vizet és hamut, ásványi anyagot tartalmaznak. Kapcsolatos ezzel a ténnyel azután az is, hogy a valódi halofiták nagyrészét olyan sósalkáli és alkálisós területen találjuk, ahol a nagyobb sókoncentrációk elviselését víz közelsége (tocsogók, semlyék stb.) könnyíti. Kilúgozott és degradált alkálitalajokon, amelyekben kevés (0'2%-nál kevesebb) a vízben oldódó nátriumsó, a növényzet inkább az adszorpciós komplexum nátriumjának, illetve kolloidjainak nedvességkötő erejével küzd. Ezért van, hogy pl. a Hortobágy szikesein a valódi halofita növényekkel szemben a xerofitáknak, azaz szárazságtűrő növényeknek a kisebb sókoncentrációt még elviselő fajai vannak túlsúlyban, míg a valódi halofiták inkább a Duna—Tiszaközén lévő kifejezetten szódás-meszes talajokon jelentkeznek — különösen időnként vizenyős helyeken — nagyobb számban. A nátriumsók közül a szulfátja, a glaubersó aránylag a legkevésbbé mérgező hatású a növényzetre, legkárosabb a sziksó (szóda, nátrium-karbonát) jelenléte, míg a konyhasó a károsság dolgában a középhelyet foglalja el. Azt, hogy a talajban