Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)
3. szám - VII. Szakirodalom
428 napról a másikra 10.000 m 3/sec-el nőtt meg és legnagyobb mellékfolyóján, a Vei-ho folyón 10 perc alatt 10 m vízszín emelkedést észleltek. (!) A Hoang-ho kisvízkor 50—150 m 3/sec vizet szállít, nagyvízkor valószínűleg a 30,000 m 3/sec vízmennyiséget is eléri. Pontos adat nincsen, mert nagy árvíz gátszakadás nélkül még soha sem vonult le. A megmért maximum 23,000 m 3/sec. A kisvíz és árvízmennyiség aránya 1 : 200, a vízjárás szeszélyességére nagyon jellemző. (A Dunán Budapestnél ez az arány 1 : 13.) A különleges vízjárásnak különleges hordalékmozgás felel meg. A kisvizek hordaléka 0-5—0-6%, — míg az árvizek hordaléka 50 súlyszázalékra nő fel. A folyó inkább sárfolyóhoz liasonlít ilyenkor, innen a neve : Sárga folyó. Ez a nagy hordalékmennyiség mind finom, egyenletes szemnagyságú lösz, amiből következik, hogy egy bizonyos határsebességnél az egész hordalékmennyiség egyszerre rakódik le. A folyó —- például gátszakadásnál — hirtelen leejti hordalékát és így a szakadás alatt valóságos torlaszt képez a mederben. Az óriási hordalékmennyiség veszedelmesen emeli a medret is úgy, hogy az az alföldi szakaszának legnagyobb részén valóságos függőmeder. A kínaiak természetesen ősidőktől igyekeztek a folyót megfékezni. A jelenlegi árvédekezés mintegy 1000 km-nyi töltéssel és széles hullámtérrel igyekszik a katasztrófákat csökkenteni. Mederszabályozás csak ott történik, ahol a folyó a gátakat elmosással fenyegeti. A birodalom méretei oly nagyok, hogy Kínának még sohasem volt olyan erős központi kormánya, amely az összes tartományokra rákényszeríthette volna akaratát. így a töltéseket a helyi hatóságok egységes terv nélkül készítik, azok egymással nincsenek összhangban és általában nem megfelelő szelvényűek. A kínai felfogás szerint nem is érdemes teljes biztonságot nyújtó töltéseket készíteni ; mindig bíznak abban, hogy valahol másutt még gyöngébbek a töltések és az ott bekövetkező gátszakadás csökkenti az árvíz magasságát. A bizottság javaslatai szerint az árvízkatasztrófák gyakorlatilag kiküszöbölhetők a töltések erősítésével és emelésével. Az árvédekezés szempontjából mederbiztosításokat elegendő ott végezni, ahol a folyó veszedelmesen közeledik a töltésekhez, a hajózás javítása azonban megkívánná a meder egységes szabályozását a folyó egész alsó szakaszán. Ha a gátszakadások lehetőségét kiküszöböltük, remélhető, hogy a hordalék legnagyobb része lejut a tengerbe anélkül, hogy torlaszokat alkosson a folyóban. Azonban a meder emelkedését így sem lehet megszüntetni. Ugyanis a folyó mindjobban előretolja deltáját a sekély Csili-öbölbe. A delta előretolódása a folyó esésének csökkenését vonja maga után, ez azonban sebességcsökkenést és így lerakódásokat okoz a mederben. A folyó igyekszik az ,jegyensúlynak megfelelő" esést megtartani. A tökéletes begátolás esetén a delta előretolódása még gyorsabban fog végbemenni, mint eddig, mert a hordalék majdnem teljes mennyiségben jut le a tengerig. A mederemelkedés azonban 2—3 méternél többet nem fog kitenni évszázadonkint. A hordalékmennyiséget, vagy az árvíztömeget völgyzárógátakkal nem lehet gazdaságosan csökkenteni. Célszerű volna azonban alacsony gátakkal a hegyek között mind a főfolyó, mind a mellékfolyók medreinek mélyülését megakadályozni. A csupasz, lösszel takart hegylejtők beültetésével és a Kínában igen elterjedt árkolási módszer alkalmazásával ajánlatos volna a csapadékvizeknek a talajba való beszivárgását elősegíteni és így a lefolyó vízmennyiséget csökkenteni. Az alföldön fontos a gátak mögötti terepszint emelése iszapolással. A hordalékmennyiséget csökkenteni lehet azáltal, hogy megfelelő csatornákon az árvizek iszapos vizét az alföld mélyebb részeire vezetjük és ülepedés után újra visszavezetjük a főmederbe (sankolás). Ez utóbbi módszer azonban későbbre maradhat. A Hoang-lio-n a hajózás mai állapotában bizonytalan, a sok gázló és zátony miatt csak kis, laposfenekű hajókkal lehetséges. Az alsó folyás hajózása a kisvízi meder rögzítésével javítható. A folyó deltája tengeri kikötővé nem alakítható át. Öntözések. Senszi-tartományban a talaj termékenysége, valamint a száraz éghajlat már Kr. e. 240-ben öntözésre késztette a sűrű népességet. Az öntözés céljaira a Hoang-ho legnagyobb mellékfolyóinak : a King-ho, Vei-ho és Lo-ho folyóknak vízét használták fel, azonban a szeszélyes vízjárással és a nagy hordaléktartalommal, mely árvizek idején itt is eléri az 50%-ot, nem tudtak megbirkózni : a csatornák minduntalan feliszapolódtak. Sok újraépítéssel ós javítással a XVII. századig próbálkoztak az öntözéssel, ekkor mint megoldhatatlanról, lemondtak róla. Az 1928-as szárazság és az azt követő hatalmas éhínség újra felvetette az öntözés problémáját és a kínai kormány az előbb említett három folyó vízének felhasználásával három nagyobb öntözés tervét készítette el. Először a King-ho vízét hasznosító öntözést építették meg, azonban a tervnek olyan hibái voltak, hogy az öntözést csak 2 évig lehetett üzemben tartani.
