Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)
2. szám - II. dr. Réthly Antal: Megváltoztatta-e éghajlatunkat az ármentesítés?
153 különösen a mikroklíma annyit hangoztatott elemei közül a harmatot, valamint a párolgást, a levegő, — valamint a talaj — nedvességét is. Ne vegyék rossz néven, ha egy közismert dologgal jövök mint bizonyítékkal, de úgylátszik elfelejtik az emberek —- nem csoda, régen volt — bár Jókaiban olvashatták az 1863. évi valóban nagy katasztrofális szárazságot az Alföldön. Idézek egy pár sort Róna 1) 1909-ben írott alapvető munkájából : „Ha Magyarország bármely táján az évi csapadék nem üti meg a 400 mm-t, az már nagyon száraz esztendőnek minősítendő, amely nem jár súlyos következmények nélkül. Ezen bajok kivált akkor öltenek ijesztő méreteket és valósággal elemi csapásként sújtják a közvagyont, ha a szárazság már kora tavasszal kezdődik és a vetés a tulajdonképeni tenyészési időszakban vízhiány miatt elsatnyul, úgy, hogy a nyári hőség a vetés szomorú sorsát csak megpecsételi." „Ilyen volt az 1863-i esztendő, amelyhez igen szomorú emlékek fűződnek. Az egész Nagy-Alföldön sem gabona, sem takarmány nem volt és nagy inség uralkodott. Újságcikkekből vesszük a következő adatokat, melyek az akkori állapotokra jellemzők. A kiküldött királyi biztos feljegyzése szerint „Szabolcsmegye alsó részén se termés, se fű, se kaszáló ; a Hajdúságban a búza egy arasznyi, benne itt-ott egy szorult szem, Biharmegye déli részében 42 község Ínségben. A nagykúnságban, Karcag, Kúnhegyes, Madaras, Kisújszállás, Turkeve, Kunszentmárton 2,700,000 holdnyi határa sivatag ; a határban a marhaállomány megcsökkent 24,000 szarvasmarhával, 8000 lóval, 197,000 juhhal és 13,000 sertéssel ; ez vagy éhen veszett, vagy a nyáron potom áron elprédáltatott . . . Arad, Temes, Bács, Torontál legnagyobb részében szintén inség, úgy, hogy az akkori királyi biztos 880,000 mérőnyi vetőmagot javasolt a szegénység részére kiosztani." „A „Pesti Hírnök"-ben olvassuk Csanádmegyéből : Az emberek füvet, a sertések húst esznek, azok is, ezek is só nélkül ; ami megehető zöldet talál a szegény nép, összeszedi és ételnek megfőzi, az elhullott lovak hulláin pedig a sertések lakmároznak és híznak. A zöldség ritka és méregdrága . . . Egy dinnye és egy ló egy árú, ez is, amaz is 25 garas. Akármerre megy az ember, az úton döglött lovakat talál. Kún László idejét értük el, már sokan taligára szorultak s azt maguk tolták ... A legvastagabb régi szalmának, sőt dudvának, amire azelőtt még csak rá sem néztek, tízszerte nagyobb ára van, mint volt hajdan a legjobb szénának. Fűteni valónak a nép a rétekről — miután azt a csorda tövig lelegelte — a nád és gyékény gyökereit, a mezőkről a kutyatejet vagdalja ki. Barmát akácz-, szőllő- és nyárfalevéllel tengődteti. Maguk a gazdák s kalászszedőkké lettek, a termést talicskán és lepedőben hordták haza." Tehát 1863-ban volt hazánkban az elmúlt 150 év alatt talán a legnagyobb katasztrófa, amelyik nem is állítható arányba a múlt évi szárazsággal — bár az utóbbi mindenkinek természetszerűen jobban fáj, mert mi szenvedünk most miatta —hiszen sokkal veszedelmesebb méreteket öltött abban az időben a szárazság és a nyomában járó inség, amikor még nem volt kész az ármentesítés, vagy az valóban igazán kicsiny területekre szorítkozott. Mi volt abban az időben a lecsapolás a mai időkig elvégzett kultúrmunkához képest ! Az 1935. évi csapadéktérképhez még megjegyzem, hogy Bognár s megállapításai szerint a nyári szárazság, illetve a sok évi átlagokhoz mérten megállapított csapadékhiányok a Dunántúl nagyobbak voltak, mint az Alföldön, de különösen említésre méltóak, hogy Bakonybélen az erdőterületek között volt a legnagyobb csapadékhiány 72% és Sopronban 66%. Az Alföld viszont Békéscsabán 69, Kunhegyesen 67, egyes vidékeken azonban már csak 43—57% a hiány (Kunmadaras, Hajdúszoboszló). Meg kell jegyeznem, hogy az alább felsorolt helyeken 1935. nyarán volt a csapadék elsőrendű nyári minimuma 1901. óta.
