Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

3. szám - III. Szilágyi Gyula: Szennyvízkezelés befogadó vízfolyás mentén

459 Az oxidációs biológiai tisztító eljárások (töltőtest, csepegtető szűrő, elevenített iszap, merülő test) tökéletesítése folytán koaguláló vegyszerek alkalmazása szennyvíztisztításnál már nem gazdaságos, ezért 300-szoros hígításon alul ülepítés után oxidációs tisztítást szoktak alkalmazni. A hígítás mértékén alapuló előírás túlságosan általános, nem veszi figyelembe a vízfolyás egyéniségét, mint például a sebességet, a folyószelvény alakját, a vízfelszín nagyságát. Ezért újabban arra törekszenek és abban az irányban folynak tanulmányok, hogy a vízfolyás megterhelhetőségének mértékét az öntisztulási folyamat valamilyen jellemző paraméterének alapján állapítsák meg. A biológiai tényezők, habár a folyamatot leginkább befolyásolják, sokféleségük és meghatározásuk körülményességénél fogva erre nem használhatók, ellenben a folyamat egyik legjellemzőbb tényezője, az oxigénszükséglet alkalmasnak látszik arra, hogy a terhelhetőség megállapításának alapjául szolgáljon. Ezen a téren eddig elért eredményeket Mahr német mérnök ismertette a Gesundheitsingenieur című német folyóirat 1932. évi 11. számában, amit egyszerű példában fogok bemutatni. Az előadandó egyszerű számítás azon alapszik, hogy a természetes vizek öntisztulása szempontjából lényeges különbség van a szennyvíz ülepedő és nem ülepíthető szilárd anyag tartalma között. Nem ülepíthető az igen finom lebegtetett, a kolloidális és az oldott anyag, ezekre nézve fel kell állítanunk azt a kívánalmat, hogy ezeket a folyóvíz oxidáció útján dolgozhassa fel s emellett az oxigéntartalom 40% alá ne süllyedjen. Az ülepedő anyagot a vízfolyásba bevezetés előtt derítő medencében a szennyvízlétől külön kell választani, mert ülepítetlen szennyvíz bevezetése még nagyobbfokú hígítás esetében is kellemetlen iszaplerakódással járhat, amire nézve elég, lia a budapesti példára hivatkozom, ahol a pesti oldal szennyvizét a Soroksári-úti szivattyútelep előtt beépített modern és tökéletesnek mondható rácsszerkezeten történő mechanikai kezelés után, ülepítés nélkül vezetik be a Dunába és habár a hígítás mértéke az 500-szorosat még kisvíz idején is meghaladja, a beömlés alatti iszaplerakódások időnként panaszra adnak okot. A vízfolyások megterhelésének számításánál szerepel a modern szennyvízkezelés tudományának egyik fontos fogalma, az úgynevezett biokémiai oxigénszükséglet, amely a szennyezettségnek, vagy kezelés után a tisztítás fokának legjobb mértéke. A szennyvíz szerves anyagait aerobikus baktériumok dolgozzák fel és fokozatosan átalakítják ártalmatlan ásványi anyagokká. Ehhez a folyamathoz oxigénre van szükség. Mindaddig, amíg a szennyvízben levő, vagy belejutó oxigén fedezi azt az oxigénmennyiséget, amelyet a baktériumok igényelnek, addig a szerves anyagok rothadás és bűzképződés nélkül aerobikus viszonyok között bomlanak fel és minerálizálódnak. Ehhez a folyamathoz szükséges oxigént nevezzük biokémiai oxigénszükségletnek (rövidítve B. 0. Sz.). Ez a biokémiai folyamat átlagos összetételű házi szennyvízben 20 C° hőmérséklet mellett cca 20 nap alatt megy teljesen véghez, éspedig eleinte rohamosan, később lassuló módon, ezért a B. 0. Sz. meghatározása mindig megjelölt időre, a gyakorlatban rendszerint 5 napra történik. Jól használható átlagos összefüggések : az 5 napi В. O. Sz. körülbelül 2/

3-a a 20 napi B. 0. Sz.-nek és az 1 napi B. 0. Sz. körülbelül г/

3-а az 5 napinak. A biokémiai oxigénszükséglet meghatározása az úgynevezett liígítási eljárással történik. Eszerint például az 5 napi В. O. Sz. meghatározása abban áll, hogy a szennyvizet többféle mértékben (100, 1000, 10.000-szeresen) desztillált vízzel hígítják