Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

2. szám - I. Kun László: Franciaország vízútja

272 válásától. A folyó esése, mely Strasbourg és Bázel között átlagban 0-86 m/km, némely helyen olyan nagy volt, hogy a vízsebesség itt-ott о m/sec-ot is elérte. Ezek között a veszélyes helyek között leghírhedtebb volt az isteini sziklapad, ahol a szerencsétlenségek egymást érték. (24. kép.) A helyzeten segítendő, először 1902-ben Koechlin foglalkozott a gyökeres szabályozás tervével. Elgondolása az volt, hogy az isteini szakaszon duzzasztó építésével egyrészt a hajózási mélységet növeli, másrészt az előálló vízlépcső energiáját értékesíti. Az elzászi nagytőke fölismervén a terv előnyeit és meg akarván azt valósítani, az építési engedélyt még ugyanebben az évben kérte. A hivatalos eljárás bár 10 évig tartott, eredményre nem vezetett, mert az isteini szakasz szabályozásának módszere fölött részben műszaki, részben politikai okok miatt rendkívül erős nézeteltérések voltak. A háború után, a versaillesi béke adta meg a lehetőséget a tervnek a leghelyesebb módszer szerinti megvalósítására. A békeszerződésben ugyanis a franciák biztosították maguknak azt a jogot, hogy a Rajna mentén, Bázel és Strasbourg között — teljesen francia területen — kiépíthetik az elzászi nagy csatornát, amellyel együttjárt a vízierők kihasználásának joga is. Bár mind Svájc, mind Németország — mindkettő természetesen különböző okból — éveken keresztül rendkívül ellenezték a szabályozásnak az oldalcsatornával való megoldását, mégis győzedelmeskedett a franciák álláspontja, ami műszaki szempontból különben is a leghelyesebb volt. Az építési engedélyt egy tőkés csoport kapta, mely a munkálatot saját maga hajtotta végre oly módon, hogy a nagy építő vállalatoktól — kik saját maguk is benn voltak az érdekeltségben — a szükséghez képest kikölcsönözte a kellő számú mérnököt, akik azután a társulat kebelén belül alkották a Service des Travaux-t, vagyis a teljhatalmú építésvezetőséget. A francia terv rövid ismertetése előtt pár szót kell szólni arról is, hogy mi volt az oka annak, hogy a franciák nemcsak a Rajna vízierejének kihasználására, hanem a bázel—strasbourgi szakaszon a nagyhajózás lehetővé tételére is törekedtek, illetve törekszenek. Köztudomású, hogy Elzász ásványi kincsekben rendkívül gazdag. Az ásványi termékeknek versenyképessége lényegesen megnövekedik, ha azok nemcsak Strasbourgtól lefelé kapnak olcsó víziutat, hanem már a francia-svájci határtól kezdődőleg is. Itt csak egy példára hivatkozunk és pedig a Bázeltől nem messze fekvő Mulhousera és annak vidékére, ahol a kálisóbányák rendkívüli kincseket rejtenek magukban. A németek a háború előtt nem akarva azt, hogy a stassfurti kálisóbányáknak versenytársuk legyen, a mühlhauseni bányákat csak részben, vagy egyáltalában nem tárták fel. A franciák a háború után rögtön megkezdték a tönkretett bányák helyreállítását, a ki nem aknázottaknak föltárását és nagyban exportálták a kálisóból előállított műtrágyát. Hogy milyen mértékben növekedett a kálisóbányák kitermelése és a vele kapcsolatos műtrágyagyártás, arra elég fölemlíteni, hogy amíg a német uralom alatt a termelés csak évi 300,000 tonna körül volt, az a franciák alatt 1929-ben már a 3 millió tonnát lényegesen túlhaladta. Bár a kálisók földolgozása után ez a tömeg lényegesen csökkenik ugyan, de az előállított különböző