Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)
1. szám - I. Dr. Cholnoky Jenő: A folyók szakaszjellegének összefüggése a szabályozással és öntözéssel
19 vagy igen csekély volta a termelést lehetetlenné teszi s az ilyen kertek birtokosai vagy elmenekülnek ilyenkor, vagy éhenhalnak. De rendesen el vannak erre készülve pótberendezésekkel, tudiillik, ilyenkor a vizet a közeli folyókból, vagy az árvizet szállító csatornából nagy kínnal kiemelik Természetesen ez csak azokon a területeken lehetséges, amelyek nincsenek messze a folyótól vagy az árvízszállító csatornától. Különösen a Szatledzs alsó részén látunk ilyen csatornákat. Ma már lehetőleg mind kiváltják őket állandóan vizet hozó, öntöző csatornákkal. A középszakasz-jellegű folyókból túlnyomó többségben, azt mondhatnánk, hogy igen csekély kivétellel mindig mesterségesen emelik ki a vizet, hogy közvetlenül a folyó környékét öntözhessék. Erre a legáltalánosabb eszköz a bolgár-kerék. így nevezem, mert mi ezt ismerjük legjobban s ez a módszer hatolt el hozzánk is Szíriából, Mezopotámiából. Az igazi bolgár-kerék nagy sugarú, alulcsapós kerék, a lapátokra vedrek vannak erősítve s ezek öntik a vizet a magasan vezetett vályúba, s ebből folyik szét a konyhakert ágyaira. A kerék tengelyének ágya a vízállás szerint emelhető és süllyeszthető. Az öntözésre éppen akkor van legnagyobb szükség, amikor a folyóknak, nyár elején, kis vízállása van, ezt tehát a kerékkel okvetlenül el kell érni. Innen származik az, hogy az Orontesz-folyón, Szíriában, helyenkint óriási nagy kerekeket használnak. Az Orontesz mellett, Hama-óázisban három óriási, 25 méter átmérőjű kerék dolgozik s hatalmas, falazott, pilléres akveduktusokba emeli föl a vizet (4. kép). Az egész folyón végig túlnyomóan így emelik a vizet. Az Orontesz a Libanon és Antilibanon közt ered, északnak folyik a hosszú szíriai árokban, az úgynevezett Bekáben s Antiochia alatt torkol a Földközi-tengerbe. Ugyanígy öntöztek mindig Kis-Ázsia középszakasz-jellegű folyóiból, az Eufrátesz és Tigris középszakasz-jellegű részeiből, sőt még az öntöző-csatornákból is így emelik ki a vizet. Amikor a szeldzsuk-törökök a kisázsiai keresztény népeket kiirtással fenyegették (10C0 és 1070 közt), a bizanciumi császárok ezeket a Balkánfélszigetre telepítették át, a Marica és Tundzsa folyók mellé, mert ott olyan száraz az éghajlat, hogy csak mesterséges öntözéssel lehet a földet művelni, tehát addig ezek a területek lakatlanok voltak. A szíriai keresztények (valószínűleg drúzok) magukkal vitték az öntözőkerék mesterségét s ezzel olyan vidéken tudtak letelepülni, ahol eddig nem lehetett. Mert érdekes az, hogy milyen nehezen megy át ez a hasznos tudomány olyan népek kezébe, amelyek eddig ilyent nem használtak. Csakis az igazi sivatagokon tanulhatta meg az ember, olyan helyen, ahol öntözés nélkül abszolúte semmi sem terem. Az ilyen rákényszerítés után az illető vidéknek ez hagyományos módszere lesz s bárhova keiül is a puszták ingatag életkörülményei között, viszi magával s gazdaságilag az elmaradottabb földművesek fölé kerekedik. A szíriai öntözők is, bejutva a Kelet-Ruméliai-medencébe, a Marica és a Tundzsa mellé, meggazdagodtak, elvesztették ősi nyelvüket s a pásztorkodó bolgárokkal együtt felvették a mind nagyobb számban beszivárgó szlávok nyelvét s így lettek a mai bolgár nemzet legszorgalmasabb, leghasznosabb népei. Öntöző tudományuk miatt csak folyóparton érzik jól magukat, ezért, ha otthon már nem jut nekik hely, elmennek messze idegenbe is. így jutottak el hozzánk is. Kisebb folyók és patakok mellett gyakran látjuk a bolgár-kereket dolgozni. Saját magam Kolozsvárott tanultam meg őket megismerni s ott tűnt föl módszerüknek rendkívüli gazdasági fölénye. Kolozsvár város minden 2*
